Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Duba Gyula: Gyanús, aki nem lop
(A hallgatóság csalódottan morajlik. Ruszli Bélától azt várták, hogy tagadni fog.) Főbíró (megvetéssel): Mondjon el mindent részletesen! Hogyan történt az eset? Miért tette ? Vádlott (szomorúan): Nincs sok mondanivalóm, öt éve vezetem a vállalatot, öt hosszú éve és ezalatt a temérdek idő alatt mégcsak egy féltéglát sem voltam képes ellopni. Vagy egy másfélcolos szöget. Pedig próbáltam... esküszöm, hogy próbáltam, de nem ment. Egyszer a zsebembe tettem húsz ezer koronát, amiről senkinek sem kellett elszámolnom és hazavittem. Másnap visszavittem. Majdnem sírtam kérem, de visszavittem. Belső kényszer parancsolta, hogy visszavigyem. Gyarló, esett ember vagyok, tudom, nem az önök világára való. (Pszichopata — vélik a mezőgazdasági sikkasztok — az a rögeszméje, hogy maszületett fehérbárány! A lakásüzérek és magánzók szerint egyszerűen gyáva kutya, aki nem mer kockáztatni. A Társadalom csak hümget: Hm, mindenesetre érdekes csodabogár ...) Főbíró (ügyészhez): Van valami kérdezni valója? Ügyész (elengedi az idős nő csípőjét és a fejét rázza): Nincs. Főbíró (védőhöz): És önnek? Védő (feláll): Védencemhez szeretnék néhány szót szóllani. (Ruszli Bélához) Figyelmeztetem, vádlott, hogy a töredelmes beismerés nem enyhítő körülmény, miután a vád anélkül is nyilvánvaló. S miután csupán a büntetés mérsékléséről lehet szó, felszólítom védencemet, gondolkozzon! Öt év hosszú idő, sok mindent ellehet csúsztatni alatta. Nem felejtett el valamit? Nem csúsztatott mégis valamikor a zsebébe valamit a páncélszekrénye tartalmából, valamicskét... pénzecskét... (gügyög) egy kicsike pénzecskét...? Vádlott (csüggedten): Nem ... nem hiszem ... azaz ... Főbíró (érdeklődve): Azaz? Vádlott (kissé élénkebben): Valami rémlik... úgy rémlik, mintha három éve egy magánlevelem borítékjára a vállalat bélyegeiből ragasztottam volna bélyeget. (Hallgatóság érdeklődve morajlik: Nolássuk csak ...) Védő (felvillanyozva): Bélyeget? Na lássa... ez már valami... Ezzel már kezdhetünk valamit... Ügyész (ravaszul hunyorog): Milyen bélyeget, vádlott? Harminc vagy hatvan filléreset ? Vádlott (erőlködve gondolkodik): Nem emlékszem jól, úgy gondolom, harminc - filléreset. Ügyész (diadalmasan): Gondoltam! Mindenki tudja, hogy zárt borítékra hatvan filléres bélyeget kell ragasztani. (Főbíróhoz) Azt hiszem, a védekezés erőtlensége és tarthatatlansága nyilvánvaló és semmi esetre sem fogadható el enyhítő körülmény gyanánt. (Visszacsuklik a nő mellére) (A közönség hangos morajjal kiséri az ügyész éleselméjűségét: Ez igen, dicsérik, ez érti a dolgát! A Társadalom mogorván bámul maga elé és hallgat.) Főbíró (ünnepélyesen): Megkezdem a vád bizonyítását. Ragacs Mikulás tanú, lépjen elő! Eskü terhe alatt tegye meg vallomását! 1. tanú (előlép): Tisztelt törvényszék, én a Piramis építővállalat főraktárosa vagyok. Öt éve ismerem a vádlottat. Két éve történt, hogy az évvégi zárlat után megmaradt ötven mázsa cementünk. Felvetődött a probléma; mit kezdjünk vele. Én javasoltam, hogy ahogy már ilyenkor szokásos, adjuk el egy ismerős helybeli és becsületes hentesmesternek, aki új családi házat építtetett, a pénzt pedig bajtársiasan osszuk szét az igazgatóval és a főkönyvelővel. A főkönyvelő bele is egyezett volna, de a vádlott nem. Hogy azt mondja ő ilyet nem tesz. (Hallgatóság döbbenten figyel)
