Irodalmi Szemle, 1961

1961/4 - Duba Gyula: Gyanús, aki nem lop

Védő (felugrik): Kérdésem van! (tanúhoz) Mennyit ajánlottak a vádlottnak az összegből, egyenlő részt vagy nagyobb summát? Tanú (csodálkozva): Természetesen egyenlő részt. Védő (izgatottan): Gondoltam. Önök viszont nem gondoltak arra, hogy véden­cem mint igazgató, aki a felettes szerveknek minden némű felelősséggel tartozik, magas pozíciójánál fogva nagyobb részt érdemel, mint Önök! így ajánlatukkal érzékenységében sértették meg a lelkületét, érthető tehát, hogy a rangjához nem méltó üzletet visszautasította. Miért nem kínálták fel neki az összeg felét?! Tanú (makog): Kérem ez eszünkbe sem jutott! Ügyész (vádlotthoz): Mit szólt volna hozzá, ha felajánlják önnek az ötven mázsa cement árának a felét? Elfogadta volna? Vádlott (nagyon halkan, szerencsétlenül): Azt hiszem nem... (Hallgatóság felhördül: Micsoda elvetemült... Társadalom a szája szélét harap- dálja.) Főbíró (tanúhoz): Mit csináltak aztán a cementtel? Tanú (könnyedén): Természetesen eladtuk az igazgató tudta nélkül. A vádlott makacssága folytán nem láttunk más kiutat, hogy mint cinkosai a bűn­részesség vádjába ne kerüljünk. Főbíró: Köszönöm, leülhet. Kérem a következő tanút! 2. tanú (Alacsony, jóltáplált férfi, briliánsgyűrűs kézzel és arany óralánccal): Nevem Mohó Leó, a Piramis főkönyvelője vagyok. A vádlottat ismerem, meg­vetem és gyűlölöm, mert bűntettével jelentősen megkárosított. Mintegy két hónapja történt, hogy szorgalmas és precíz munkával sikerült a vál­lalat vagyoni kimutatását elkészítenem. A kimutatás jónéhány éjszakai munkám eredménye, napnál világosabban bebizonyította, hogy a kasszában ötvenezer koronával több van, mint kellene. A szabálytalanságot természe­tesen azonnal jelentettem az igazgatónak és figyelmeztettem őt, hogy a baj elkerülésére az egyedüli ésszerű megoldás, ha az összegen megosztozunk. Erre ő határozottan kijelentette, szószerint így: nincs szükségem a vállalat pénzére! Nem kell! (Közönség zúg: Hallatlan galádság. Elvetemült gonosztevő. Csirkefogó. Szektáns. Társadalom a fejét csóválja.) Védő (meggyőződés nélkül): Nem észlelte részegség jelét vagy egyéb ismérve­ket, amelyek arra engedtek volna következtetni, hogy a vádlott nincs észnél egészen, nem ura a szavainak és tetteinek? 2. tanú (határozottan): Nem. Először én is hasonlóan gondolkodtam, de to­vábbi beszélgetésünk, amelyben a vádlottnak szemére vetettem erkölcstelen magatartását és álláspontja esetleges kellemetlen következményeit, meg­győződtem arról, hogy észnél van. Tettét tehát előre megfontolt szándékkal követte el. Feleség (felzokog): Béluskám ... Főbíró (hozzá fordul): Nyugalom asszonyom, legyen erős ebben a nehéz órá­ban! (Vádlotthoz, sajnálkozva) Miért nem akarta azt a pénzt, szerencsét­len? Vádlott (bűntudata alatt görnyed): Nem... nem tudom, magam sem tudom. Az én apám nagyon öreg és maradi ember volt és annak a bűnös szenve­délyének hódolt, hogy csak a két keze munkájával keresett javakat élvezte nyugodtan. Sosem nyúlt a máséhoz. Ő mondta nekem: fiam, sose akard azt, ami a másé és nem a tied! Tudom, rossz örökséget hagyott rám, mintegy belém oltotta sajátos káros gyengeségét. így lettem már kiskoromban bűnnel terhelt ember, a társadalom rákfenéje. (Társadalom: nono, az talán mégsem! A közönség sajnálni kezdi: szegény, nem tehet róla, vérében van az átok. Viták indulnak, hogy tettéért ő felel-e vagy vén, rég elhúnyt atyja a bűnös.)

Next

/
Thumbnails
Contents