Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Dávid Teréz: Emberek mérlegen
tétét. Kétség nem férhetett hozzá, hogy legalább olyan kevéssé bízott bennünk, mint mi benne... Percek teltek el nagy némaságban. Miről is beszélgettünk volna? Tudta jól, hogy félünk tőle és minket sem gyötört a kétség afelől, hogy ha úgy jönne, habozás nélkül mellünknek szegezné az automatát. Miután tekintetét hosszú ideig egy szőke asszonykán felejtette, aki egy homályos sarokba vonulva gyerekét babusgatta, végül mégis csak megtörte a csendet. — Ein vollblutiges arisches Typ... Telivér árja típus... — mondta váratlanul. Ránéztünk. Tulajdonképpen csak ekkor néztük meg jobban. Húsz, huszonkét- éves gyerekember volt. Állán alig serkent még szakáll, arca többhetes álmatlanságról tanúskodott. Szája szélein valami kisfiús dac, egész lényéből diákos szertelenség áradt. Nem fért hozzá kétség, hogy a világháborúért őt felelősségre vonni nem lehet. Ez az érzésünk csak megerősödött, amikor befejezte a mondatot. — Mint a madonna a templomunkban ... A fiatalasszony, bejelentő céduláján Vass Erzsébet, fiával a karján, valóban olyan volt, mint egy antik festmény, bár „tisztavérűsége“ körül akadt némi hiba. Szerencséjére ezt a katona nem tudta, így hát közelebb lépett hozzá és simogatni kezdte a gyermek haját. Erzsébet elkapta érintése elől gyermekét, s a német félremagyarázva tartózkodása okát, barátkozni próbált. Láthatólag nem voltak rossz szándékai, sőt mintha maga is vágyott volna végre valaki előtt kitárulkozni érzéseivel. Hogy az asszony bizalmát elnyerje, belső zubbonyzsebéből fényképeket szedett elő. — Az anyám... — mutatott az első képre, amelyik kedvesarcú, bánatosszemű, fehérhajú nénikét ábrázolt. Kis falusi ház előtt, tyúkok, csirkék között, melyek magokat csipegettek ... — A testvérem... — A másik képről tizennégy-tizenöt év körüli gyermeklány mosolygott reánk. Ez pedig én vagyok, szedte elő a harmadik képet és büszkén körülnézett. Nem ismertünk volna reá, ha meg nem mondja. Nyitott gallérú fehér inget viselt, arcán derű és jókedv, karján fehér foxikutya lihegett... Szép képek voltak. Boldog, békés képek. Szánni kezdtük ezt az ellenséget. Eszünkbe jutott, hogy mikor belépett, nem mert nekünk hátat fordítani, mint aki orv- gyiloktól tart, hogy szemeivel kísérte minden mozdulatunkat. Eszünkbe jutott, sok minden jutott eszünkbe ... hogy gyerek még ... kényszerhelyzet, haditörvényszék ... Talán teljesen hófehérre mossuk gondolatainkban, ha a szőke Erzsiké fel nem sóhajt. — Bizony, bizony... kinek is kellett ez a háború ? Kinek is kellett ? Pillanatok alatt a fiú csodálatosan átalakult. Kihúzta magát, elvörösödött, a szája körüli kisfiús dac elszántsággá... diákos szertelensége, önhitt magabiztonsággá változott és acélos hidegséggel válaszolt: — Nekünk kellett! Nekünk! Németeknek! Gyarmatok, acél, arany, csokoládé ... Harsogott, mintha parancsot osztogatott volna fényképei felett, zubbonyát sietve begombolta, eltűnt belőle az ember és csak az allattvaló maradt, a német alattvaló állt előttünk. Meg sem köszönte a vendéglátást, kiment, becsapta maga mögött az ajtót. Társai már várták, mert a híradókocsi felett egy szovjet repülőgép keringett. Egészen bizonyos, hogy utolsó gondolata a „Führer“-é volt... 2. Második történetem egy fiatal lányról szól. Pár hónappal később ismerkedtem meg vele fent, a cseh határvidéken. Apjának, úgy mondta, textilgyára volt és ők készültek a „Reich“-ba. Akkoriban, közvetlenül a háború után, országszerte nehéz volt a közélelmezés. Jegyre osztogattak kenyeret, húst, vajat. Azon a vidéken még zöldséget, burgonyát is csak jegyre lehetett kapni. Felemelt adag járt annak, aki dolgozott. Erika tehát dolgozott. Szelíd arcú, kedves kislány volt, tizenhat évesnél nem több, előzékeny és jóindulatú.
