Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Dávid Teréz: Emberek mérlegen
Osviecsimből hazatért zsidólányoktól, akikkel munkahelyén találkozott, bocsánatot kért a „történtek“ miatt, mintha ö okozta volna szenvedésüket. Nem is támadták, mégis védekezett, bizonygatta, hogy a papája nem hibás semmiért. Anyjáról csak annyit mondott, hogy várja a pénzt, amit ő visz haza. Később azt is elmesélte, milyen gazdagok voltak. Leírta melyik utcában, melyik ház volt azelőtt az övék. Hány szobában laktak és mennyi perzsaszőnyeg volt a szobákban. Megtudtuk tőle, hogy nevelőnő nevelte és Olaszországban nyaraltak. Fájlalta nagyon, hogy a csehek haragusznak reájuk németekre, és hogy nem tudnak nekik megbocsájtani... — Mi lesz a világból? — törte fejét Erika — ha csak bosszúvágy tölti el az embereket. Ha nem akarnak felejteni! A cseheknek el kellene kezdeni a megbocsátást: ... Meg kellett kérdeznem... — és mégis Erika, ha úgy hozná az élet, szintén megbocsátana a cseheknek, akik most a házukban laknak? — Erika rámnézett, angyali kék szemében pillanatra félre nem érthető gőg villant fel és hangja szinte ismeretlenné változott, amikor válaszolt: — Das ist was ganz anderes ... az egészen más lapra tartozik ... így mondta ... és így hitte ... 3. A harmadik arc a felszabadulás után bukkant föl itt a pozsonyi Dunaparton, amikor a rég ismert, újra viszontlátott utcákon barangoltam. A folyó túlsó töltéséről még nem kopott le a felirat: „Haltét aus, wir kommen ... Tartsatok ki, jövünk . .. És eszembe jutott a férfi is, akivel utoljára erre sétáltam, akinek majdnem felesége lettem. „Haltét aus ... Eljöttek! A férfi, szép álmok hordozója, szép tanok hirdetője füstként kering valahol, talán éppen felettem a levegőben. Talán idáig sodorta a szél... hamuja talán ott rezeg valamelyik virágon ... így morfondíroztam, amikor valaki köszöntött. Régi ismerőse volt annak, akivel gondolatban éppen együtt voltam. Sok vidám órát töltöttünk valaha hármasban, addig, amíg ez... a harmadik... egyenruhát nem öltött. Fekete bricsesz nadrágot, barna inget, horog keresztes karszalagot. Egyébként nem tett nekünk semmi rosszat. Igaz, jót sem. Nem is hallottunk róla azóta, és most előttem állt és örült nekem. Kezét nyújtotta és „felőle“ érdeklődött. Elmondtam, amit tudtam, nem színeztem, nem is szépítettem, de ő nem hallgatott végig, szavamba vágott, és sietve panaszkodni kezdett. Ügy mondta, öregszik, reuma bántja a lábát... látása is romlik... Azután a viszonyokat kezdte ócsárolni. Nincs elég tej, vaj, ha van, hát csak jegyre ... olyasmit is jövendölt, hogy rossz világ jön. Majd meglátod — próbált vigasztalni, — hogy emberséges cselekedet a gázhalál ahhoz képest, ami ezután következik... A gáz legalább egyszerre végez az emberrel... Egészen közel hajoltam hozzá, hogy leheletem perzselje és úgy intéztem a kérdést, hogyhát akkor miért nem megy haza és miért nem nyitja magára a gázcsapot? Vagy miért nem ugrik a Dunába? De most... azonnal... rögtön! Emberek közeledtek, sietve otthagyott. De tanácsomat nem fogadta meg, hamarosan eltűnt a városból... azt mesélték, Bécsbe szökött... Miért is jutnak eszembe mostanában egyre gyakrabban ezek az emberek? Hiszen úgysem fogom soha megérteni, hogy mitől lehet egy ifjú olyan kemény, hogy a halál küszöbén nem az anyjára gondol... Mitől változik egy galambszelídségű kislány „felsőbbrendű“ lénnyé...? Némelyek szerint miért emberséges cselekedet a gyilkosság? Nem is törném rajta tovább a fejem, ha annak a német katonának a szelleme, aki budai lakásunk előtt halt meg, nem kísértene mostanában a világban. Ha Erikának sok szép tulajdonsága közé a megbocsátás erénye is sorakozott volna. Ha elhalt barátom ismerőse nem csinált volna politikai karriert nyugaton ... Ha nem félnék attól, hogy egyszer csak elkezdenek mindent élőről...
