Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Dávid Teréz: Emberek mérlegen
emberek mérlegen Hiszek az emberben és állandóan mentséget keresek számára, amiért annvi gondot okoz. Tudni szeretném, hogy sok jó és rossz tulajdonsága, ősi ösztönök átütődése-e, vagy környezethatás? Jámbor ősöktől származnak-e a jó emberek és ádázaktól a rosszak? Testvér testvérre azért emel kezet, mert az egyikben gonosz ősatyák természete szívódott túlméretezve, míg a másikban szelíd ősanyák vére gyülemlett? Az élet unalmas pillanatait ilyen problémákkal tarkítom azóta, mióta a világon ismét kísértenek a múlt árnyai. Vívódó hangulataimban gyakran villan emlékezetembe három arc, három ember ábrázata, a legyőzött német birodalom polgárai voltak, becsapottak és boldogtalanok. 1. Budán ért a felszabadulás, ott éltem át az ostromot is. Közel két hónapot töltöttem idegenekkel a föld alatt. A közös veszély tudvalevő, közelebb hozza egymáshoz az embereket, ilyenkor megbékül régi ellenfeleivel is. Minálunk sem történt nagyobb hiba. Legfeljebb egy-egy jogtalanul elhasznált liter vízért, a mélyföldszinti házmesterlakás konyhájában elhelyezett közös tűzhely elsőbbségi jogáért civakodtak néha az asszonyok. Pedig igyekeztünk rendet tartani, beosztottuk az órákat, perceket, kikre mikor jusson a főzés ideje, szerettük volna a békés együttélés szép elméletét valóságra váltani, dehát amikor valakinek az idejét elrabolta egy légitámadás, olyankor az elv elv maradt csupán ... Azonban nem is erről akarok most szólni, hanem arról a hideg januári napról, amikor betévedt hozzánk egy német katona. Buda még német kézen volt, a várban mint óriási patkányfogóban sokszor nyilas lapult, utcáról utcára... házról házra folyt a harc azért, hogy minél több embervér ömöljön. Más felmérhető célja ennek a mérkőzésnek már aligha lehetett. A németek maguk is tudták, hogy a háborút elvesztették. Budapestet közel négy hete körülzárva tartották a szovjetek, nap mint nap állandó bombatámadások, menekülni onnan legfeljebb csak madár tudott, ha ugyan nem dermesztette meg annak is szárnyait a fagy. Nemigen figyeltem akkortájban az ég felé, vagy ha igen, nem azért, hogy madarat lássak, de feltételeztem, hogy verebek, varjak, a madárvilág e proletárjai is nyugodalmasabb vidékeken tartózkodtak ezekben a napokban. Pesten csak a „teremtés koronája“, az ember maradt, hogy gyilkoljon és legyilkoltasson. Nos, mit kerülgessem, ezen az emlékezetes napon a német hadsereg egyik „harcosa“ kopogott be ajtónkon. Dermedt ujjait, vörösre fagyott kezét mutogatta és magyarázta, hogy melegedni szeretne. Jóérzésű ember megszorult ellenfelén számlát egyenlíteni nem szokott, no meg nem is érkezett még el ideje a leszámolásnak, mert társai egy híradós kocsival a házunk előtt vesztegeltek, de látogatónknak is töltött automata volt a vállán, bár kétséges, hogy merev ujjaival használni tudta volna. Beeresztettük hát, mire egyenesen a tüzes vaskályhához tartott, topogni kezdett, kezeit dörzsölgette, hegy vérét fokozott keringésre buzdítsa, s azalatt le nem vette rólunk tekinDávid Teréz
