Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Lovicsek Béla: Aranyhegy
— És ha félnék? — Akkor... akkor ad vissza a kulcsot és eredj haza! — felelte Bognár szomorú hangsúllyal. Tétovázás felhőcskéje vonult Margit arcára. De ... valamit akart mondani... ? — Akartam, Margit, de még mindig nem zártad be az ajtót, sem a kulcsot nem adtad vissza. — Tessék! — nyújtotta Margit Bognár felé a kulcsot. Félúton megállt az ember keze. — Hát mégis itt hagysz?! — Nem... nem hagyom itt, de én az ajtót nem zárom be. Zárja be maga, ha akarja! Gyors egymásutánban kettőt kattant az ajtó zárjában a kulcs. A sötétben ásító hajlok belsejében csak a kis, vasrácsos alblakon keresztül nyilait be a holdfény. Ne hidd, Margit, hogy most, durván, erőszakos módon neked rontok, — gondolta magában Bognár. — Attól, én sokkal emberibb ember vagyok, pedig elhiheted, hogy nagyon éhes vagyok rád. Csak valamikor régen, a feleségem közelsége tudta így megbolondítani a véremet. Nagyon is jól tudom, hogy a lopott pénz nem boldogítja az embert! Hangosan ennyit mondott: — Nem szeretném, ha véletlenül is meglepne itt bennünket valaki. Nem a magam becsületét féltem, elhiheted! Margitot ismét jólesőn végigsimította a nagydarab férfi meleg embersége. — Nem félek én magától, Jóska. Ha félnék, el sem jöttem volna. Bognár meggyújtotta a gyertyát és felbillentette a csapóajtót. — Gyere le a pincébe. A gyertya imbolygó fénye torz árnyékot rajzolt a két lefelé lépkedő ember alakjából a lépcsőkre. Lenn, a halvány fényben gubbasztó hordókra esett az asszony tekintete. — Magának ennyi bora szokott teremni? — Szokott szépen ... Az egész környék tudja, hogy Bognár József milyen borosgazda, csak te nem tudod, Margit? — Annyit tudok, hogy magának van a legtöbb szőleje, meg azt is hallottam, hogy egy otelló tőke sincs — mind oltvány, de hogy olyan sok bora terem... És mind maga issza meg ? — Hát nem sajnálom magamtól. Minden nap beveszem a porciómat, de csak módjával. A felesleget aztán eladom ... Életemben egyszer gyalázott meg a bor. Akkor egy vizesvödörrel ittam meg éhgyomorra, persze hogy földhöz vágott... No, de miért is hítalak le ? ... Gyere csak ... Látod ezt a kis, huszonöt literes hordót? — Látom. Le van szögelve. — Le. Hétéves bor van benne. Színtiszta muskotály ... Mikor leszögeltem, megfogadtam, hogy csak akkor bontom fel, ha valami nagy dolog történik az életemben. Emlékezhetsz, Margit, ez a mi kis falunk határa egy kis sziget volt. Körös körül mindenütt szövetkezet, csak itt álltunk egyenes derékkal, összeszorított foggal, ökölbegyűrt kézzel, dacolva az idővel, szidva a rendszert, kommunistákat, oroszokat, mindenkit, aki megbolygatni próbálta a nyugalmunkat... Ötvenhatig álltuk a sarat forró paraszvérrel. Tudhatod, Margit, mivel altattuk magunka? Azt hittük, hogy a mi oldalunkon van az igazság, hogy paraszti nyakasságunk előtt előbb vagy utóbb térdreborul a rendszer. Örültünk, ha valahol tizenötkoronás osztalékot osztottak ... ötvenhatban mégis úgy hozta a sors, hogy beadtam a derekamat én is, te is, mindenki — az egész falu. A járásiak örömünnepet tartottak, hogy végre sikerült, mink meg halotti tort ültünk. Sírtunk, vonyítottunk, mint tűzvészkor a kutyák .. . Talán mi magunk se tudtuk kit, mit siratunk ... Akkor a községházától egyenesen ide jöttem. Elkeseredett és éhes voltam. Két napja egy falat sem csúszott le a torkomon. Ide ültem a kis hordó fölé gondolván, hogy elérkezett a nagy dolog, itt az ideje, hogy felbontsam ... Neki fogtam, abba is hagytam. Eszembe vágódott, hogy van nekem egy nagyiskolás fiam, majd ha végez, majd ha haza kerül, majd akkor ... Végzett, de nem jött haza, inkább elment Brno mellé egy kísérleti állomásra. Igaz, nem hívtam, gondoltam, magától is rájöhetne, hogy nagy szükség volna rá itthon a faluban ... Szóval nem bontottam föl. A nagyhordóból ittam meg egy vödörre valót. Ügy berúgtam, hogy világomról sem tudtam. Akár pincéstől elvihettek volna... Hát így volt, Margit — fejezte be Bognár az emlékezést. A gyertya tavacskájából csöpögetett az egyik hordóra és beleállította a gyertyát. Aztán különös kifejezéssel az arcán ismét az asszony felé fordult. — Én most felbontom a hordót, Margit. Elérkezett az ideje.
