Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Lovicsek Béla: Aranyhegy
— Jó estét! — köszönt Margit elfúló suttogással. — Jó estét! — fogadta Bognár izgalomtól rekedtes hangon az asszonyt. — No, gyere, ülj le!... Megszuszogtatja az embert ez a part, ugye? — Meg — felelte Margit és leült. Bognár József orrát jóféle illat csapia meg. Mintha nyíló orgonabokor tövében üldögélne. Valami régi, régi emléket idéz ez az illat. Szép, csendes este van — jegyezte meg halkan. — Az — hagyta jóvá az asszony. — A sóhajtás is messzire hallatszik. — Talán hallottad? — Mit? — Hát a sóhajtásomat. — Egész nap a fülemben volt — mondta az asszony játékosan, de úgy is lehetett érteni, hogy komolyan gondolta. — Nem megyünk be a hajlókba? — Minek? Itt is jó. A madár se jár erre ilyenkor. — Ahogy gondolod, Margit. Valóban nagy volt a csendesség és hallgatásuk csak még süketebbé tette. Margit fészkelődött, zavartan szólott: — Szereti a túrós rétest? — Szeretem ... Azóta, hogy a feleségem megbetegedett, talán nem is ettem. Egyet- mást megfőzök, de rétest még nem próbáltam sütni. Külön tudomány kell ahhoz! — Nehéz lehet az élete. Mélyet sóhajt az ember. — Nem könnyű, Margit, dehát mit csináljak? Az aszony megigazította a fejkendőjét. — Nálunk rétes volt a vacsora... Maga jutott az eszembe, mondom, tán megenné. Hoztam egy pár darabkát, ha nem veti meg — mondta Margit és a köténye alól kis csomagot húzott elő. — Tessék, fogyassza, még meleg is egy kicsit! Szorult az ember torka, szorította a nagy jóság, amit odabent érzett. Elfogadta a rétest és evéshez látott. Zavaróban még megköszönni is elfelejtette. Hallgatagon evett, csak az arcizmai mozogtak meg, az állkapcsa dolgozott rendületlenül. Margit oldalról figyelte titokban a jó étvággyal evő embert. Tizennégy éve nem evett így mellette férfi a sültjéből. Jóleső érzéssel hallgatta Bognár fogainak a munkáját. Nem akarta, mégis megkérdezte: — ízlik? — Nagyon finom! Foszlós, gyenge, mint a harmat. Tán holtom napjáig is számban lesz az íze — felelte Bognár komoly őszinteséggel. — A Feri sosem szerette, szegény. Neki a hús volt a mindene... — mondta az asszony valahová a távoli homályba nézve. — Talán mindketten egyre gondoltak — a háborúra, a vérre, romokra, s a tengernyi szenvedésre meg azokra, akik ottmaradtak, s akik soha többé nem térnek vissza. — Bizony sokan ottmaradtak... Én is tizenhat hónapot húztam le a fronton, de megúsztam ... Igaz, egyszer engem is mellen csókolt a halál, de nem bírt velem. Nézd csak! — húzta szét mellén az ing elejét, Bognár. — Vagy tízcentis árkot hasított itt egy aknaszilánk. No, ne félj tőle, tapintsd meg! Margit engedelmesen végigtapintotta a sebhelyet. — Nagyon fájt? — Talán nem is, hallod!... Örültem, hogy életben maradtam, örültem, hogy akiket itthon hagytam — Gizellát, a fiamat, apámat — még egyszer viszontláthatom. — Nekem is kijutott, higyje el! Beteges anyámmal, apa nélkül neveltem fel a lányom, nyakamon az állatokkal meg a sok földdel, de azért mindent előteremtettem, mire csak szüksége volt, ha a föld alól is! — Szép a lányod, Margit, meg okos is. — Hát nem éppen utolsó — mint a legtöbb ... Csak az az egy bánt, hogy elég fiatalka és annyi gondot meg felelősséget vett a nyakába. — Sose féltsd te a lányod! Megélne ő már a maga kenyerén. Hidd el, nagyon kiérti magát a könyvelésben. Ugye egy csoportvezetőnek minden nap akad dolga a könyvelővel, de még egyszer sem vesztünk össze. — Jó természetű lány, szó se róla, nem tudom majd milyen szerencséje lesz a ... — Jó bornak nem kell cégér, Margit! — szólt közbe Bagnár, majd a homlokára csapott. — Az ám! Tudod mit, Margit? Gyerünk be a hajlókba! — Minek? — Majd odabent megmondom — mondta Bognár s máris felállt és belépett a hajlókba, de Margit ülve maradt. — Gyere hát! Mikor Margit is belépett, Bognár kezébe nyomta a hatalmas ajtókulcsot. — Zárd be az ajtót! Az asszony tanácstalanul állt a hajlok közepén. Bognár fürgesége lelassult. — Talán félsz tőlem? Sokára válaszolt az asszony.
