Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Lovicsek Béla: Aranyhegy
- Hát... sok mindenre, Margit... Tudod, nagy bolondság ez az élet... — Miért? — Hogy miért?... Téged most megválasztottak, hát örülsz. — Örülök hát! — No, látod, Te örülsz, én meg ... nekem meg ... Az asszony megáll és felnéz az emberre. — De hiszen maga javasolt! — Az igaz ... Gondoltam, ha egyszer jelentkeztél, szeretnél is elmenni, hát azért... — Szóval, maga nem örül... Igaza van. Mi öröme telne benne? — Nem érted te ezt, Margit! Nem azért nem örülök, hogy megválasztottak, hanem az bánt, hogy... — Elhallgatott Bognár, mintha valaki torkon ragadta volna. Sokára kérdezte az asszony: — Mi bántja? — Az bánt, hogy üres lesz a falu ... Egy hónapig nagyon üres lesz, Margit. Különös melegség járta át az asszony feldobogó szívét. — Furcsa ember maga, Józsi... Aztán csak lépkedtek szótlanul hallgatva, mígnem azon kapták magukat, hogy az asszony háza elé értek. Megálltak. Bognár József egyik lábáról a másikra állt, zavartan köszörülte a torkát, majd megszólalt: — Mondanék én neked valamit. — Hát csak mondjon! — Holnap este kijöhetnél a hajlokhoz! Várt valami hasonlót az asszony, mégis meglepődött: — A hajlokhoz? ... Minek? Nincs nekem ott semmi keresnivalóm — felelte kissé remegő hangon. — Nincs? — kérdezte Bognár furcsa, rekedt hangon. — Nincs hát! Egy ideig tanácstalanul állt az ember. Nagy, keserű csomó szaladozott a torkán, férfiúi büszkesége is keservesen felnyögött. — Te tudod, Margit... Akkor hát nem szóltam semmit... Vedd úgy, mintha semmit nem mondtam volna!... Nagy marha az ember, az úristenit neki! Jó éjszakát! Megfordult és úgy nekilódult, mintha puskából lőtték volna ki. Sebes lábon vitte a tehetetlen haragja meg a szégyene. Inkább eltűrt volna két hatalmas pofont, mint Margit szájából a két szót: „Nincs hát!“ Egész éjjel nem húnyta le a szemét. Háborgott, lázadozott a lelke. Olyan elkeseredett, nyers erőt érzett magában, hogy romba tudta volna dönteni ezt az elátkozott, cudar boldogtalan világot! Bognár József másnap este gyorsan elintézett mindent: jó csoportvezetőhöz illően az írásbeli munkákat, majd a ház körül látta el az állatokat nagy buzgalommal. A felesége nem vacsorázott, csak feküdt, mint egy darab fa és csendesen sírdogált. Már jól megsűrűsödött az alkony, mire elvégzett minden munkát. Maga is alig vacsorázott valamit. Nem ízlett neki semmi. Kifordult az étel a szájából, mint a fogatlan vénemberéből. A hajlokhoz minden este kiment, most is oda indult. így nem érzett semmi lelkiismeret furdalást — nem a Jakab Margit kedvéért ment. Bár önmagának sem vallotta be, azért titkon bízott, hogy az aszony elmegy, mert kiszámíthatatlan a természetük. A fene se tud rajtuk eligazodni! Sokszor a nem-mel is igent mondanak és sok esetben még akkor is kétséges a dolog, ha igen-t bólintanak. Sosem tudni, mikor komolyak, mikor búj beléjük az ördög. Egyszer játékos kedvűek, mint a kiscsikó, máskor mogorvák, mint a remete, s néha napján bölcselkedők, mint a vén tudós. Ember legyen a talpán, aki nyomban eligazodik minden furfangjukon! Csillagot pattogatott a derült égbolt útjára a telihold is, mire kiért a hajlokhoz. Nem gyújtott világosságot, csak addig égette a gyertyát lenn, a pince sötét odújában, amíg a hordó csapja telicsordította a boros- kancsót. A hajlok előtt, a fal tövénél heverésző cseresznyefa derekára ült. Iszogatott magában, rágyújtott. Ujja között fel-felizzott a cigaretta parazsa, mint fű között a szentjánosbogár. Az égen teliszájjal, fényesen ragyogott, mosolygott a telihold. Mosolyában fürdött az Aranyhegy, a falu és lenn a völgyben a Garam vize. Bognár József üres gondolatnélküliséggel ült a faderékon. Lelkében csalódás, tompa fájdalom szövögette hálóját. Sóhajtozott, meg a fejét lógatta, mint a nagyon fáradt ló. Talán egy fél óra telhett el csendes iszo- gatással, füstöléssel meg búslalkodással, amikor halk szoknyasuhogás ütötte meg a fülét. Mintha villamos áram érte volna. Szeretett volna nagyot, hangosat kiáltani örömében, amikor megpillantotta a barázdán felfelé igyekvő Jakab Margitot, de féken tartotta az érzelmeit. Látszólag hideg közönnyel várta a találkozás pillanatát, de bensőjét pattanásig feszülő, édes izgalom töltötte be.
