Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Lovicsek Béla: Aranyhegy
— Maga, engem? — Én hát! Hirtelen minden átmenet nélkül elállt az eső. A szakadozó, tovaszálló felhők közül kivillantotta lángszemét a nap, s ontotta forró sugarát lefelé. Még a szél is elálmo- sodott tőle: erejét vesztve a lombok közé ült. Az égbolt nyugati fele már szeplőtlenül csillogott, a keleti égbolt alatt pedig az elsápadt fellegekből egy hatalmas szivárvány koszorú fonódott. A lombokon milliónyi vízcsepp ringatódzott csillogva. A pázsitot sokágú, apró csermely erezte. Halk, pityegő csörgedezéssel futott a víz le, a falu felé. Lenn a faluban élesen fel- pufogott egy traktor, valahol a lombok között sárgarigó csalogatta szerelmi nászra a párját. A levegő megtelt a párádzó föld nehéz szagával. Volt benne valami, szívet-lelket üdítő édes íz. Jakab Margit az emberre nyitotta hosszú pillájú szürkészöld szemét. — Különös ember maga, Bognár Józsi... Hát köszönöm a helyet. Isten áldja! — Van is mit köszönnöd! — igyekezett Bognár még egy kicsit visszatartani az asszonyt. — Hiszen itt is a szabad ég alatt álltái. Huncut fény villant fel az asszony szemében. — Hát maga azt hiszi, hogy az eső elől szaladtam ide? — Mi másért? — A villámlástól meg a mennydörgéstől félek, de rettenetesen! Most már tudja? No, isten áldja! Ment az asszony, ment, egyre távolodott. A férfi kísérő szeme majd fölfalta büszke fejtartását, egyenes, karcsú derekát, formás, gömbölyű farát, napbarnította, szép lábaszárát. Bognár Józsefet teljesen kihozta a sodrából az a zivataros délután. Ügy elröppent megszokott, kimért nyugalma, mint „Kisasszonynap“ táján a fecskemadarak. Sehol sem lelte a helyét. Még olyasmi is megtörtént vele, hogy a vizeskanna helyett a moslékos vödörrel ment a kútra vízért. Alig győzte kivárni a hétvégi vasárnapot. Azóta, hogy a feleségét az a rettenetes csapás érte, nem volt a templomban. Vajmi keveset adott ő a falu szájára. Mindig azt tartotta, hogy ő csak attól függ, aki után kenyeret eszik. Már pedig azt a két dolgos karjának köszönheti. Azelőtt a felesége kedvéért ugyan eljá- rogatott a templomba, pedig nem húzta őt oda a világon semmi. Nehezére esett képmutató módon és minden meggyőződés nélkül fejet és térdet hajtani, könyörögni és fohászkodni a cifra képek, festmények és szobrok előtt. Még a harctéren veszett össze az istennel. Azóta konokul tartja a haragot és úgy érzi, tartani is fogja egészen a holta napjáig. Akkor mégis nagyon várta a vasárnapot, hogy elmehessen a templomba, hogy az egész szentmise alatt kedvére elnézegethesse Jakab Margitot. Az emberek, mintha azt kérdezték volna tőle a nézésükkel, hogy mi történt veled, Bognár Józsi? Annyi idő után mi hozott el újra a templomhoz? Szólni azonban senki sem mert neki. Bognár kissé kényelmetlenül érezte magát, de azt inkább doh szagú, fekete ünneplő ruhájának szorítása okozta. Majd szétfésült hatalmas termetén. Ügy helyezkedett el a padban, hogy feltűnés nélkül, jól szemmel tarthassa Margitot. Gépiesen mormolta az imákat a többiekkel, letérdelt, felállt, keresztet vetett, leült, újra térdelt, mint a többi hívő, de folyvást odatekingetett az asszonyra. Egyszercsak megmozdult az asszony büszke feje, fordult lassan, mint a nap járása és szemének huncut fénye megérintette az embert. Az érintést apró mosoly tetézte, amitől akkorát dobbant Bognár melle közepén valami, mint a nagyharang nyelve. A félhomály elnyelte a mosolyt, az óvatosság visszafordíttatta az aszony fejét. Bognár József úgy érezte, hogy felhő csúszott a napra és lehunyta szemét a világ, de az előbbi fényesség melege még mindig ott tüzelt a mellében. Biztos, hogy rám nézett, biztos, hogy felém küldte a mosolyát? — nyilait a döbbenet váratlanul az emberbe, s összehúzott vizsgálódó szemmel nézett szét maga körül. Senki olyan nem ült a közelében, akit gyanúba foghatott volna. De a bogár már a fülébe telepedett és tovább zümmögött. — Mit gondolsz Bognár József, talán a tízegynéhány évi özvegysége alatt érintetlenül hagyták ezt a bolondítóan szép és kívánatos asszonyt?! Talán csak te vetted észre? Talán a te ötven évednek takargatta magát, azt hiszed?! Megbolondultál? Térj észre, míg nem késő! Bognár homlokát kiverte a veríték. Gondolatai keservesen kínozták, szorongatták a torkát. Istenit a fejemnek! — szállt magába elkeseredett haraggal. — Rosszabb vagyok, mint húsz éves koromban voltam!
