Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Lovicsek Béla: Aranyhegy
nagy szél kerekedett. Vadul tépte, csavargatta a fák lombjait. Vakítóan fényes villámok cikáztak, haragosan mormogott, dörgött az ég, aztán megeredt a zápor, de mintha dézsából öntötték volna. Bognár is majd bőrig ázott, amíg a szőlő felső végéről leért a hajlokhoz. Alig nyomta be az ajtót, Margit is oda ért nagy lélekszakadva. Vékony kendője és ruhája úgy a testére tapadt, mintha víz alól bújt volna elő. — Jó napot! — köszönt elfúló hangon. — Beenged? — kérdezte meg gyorsan, de feleletet sem várva, beperdült a hajlókba. Bognár József a szemével végigtapintotta az asszonyt és elmosolyodott: — Neked már mindegy, Margit. Aligha lehetne benned egy tenyérnyi szárazat találni! Az asszony elnevette magát: — A fene se gondolt rá, hogy ilyen hirtelen ideér! Bognár József — még mindig mosolyogva — jobban szemügyre vette az asszonyt. Ügy nézte, mintha sosem látta volna. Talán Margit is észre vette a szokatlan és mohón kutató szemek parázsát, mert szégyenlősen elfordult. Bognár továbbra is viccesre fogta a szót, de azért valami titkolt vágyakozás is duruzsolt a hangjában: — Mi történne most te, Margit, ha becsuknám az ajtót? — Kikaparnám a szemét — villantotta az asszony egészséges hófehér fogsorát Bognár felé. — Megtennéd? — De meg ám! — Hátha én lennék az erősebb?! Margit elkomolyodó tekintettel mérte végig a nagydarab férfit. Mintha némi ijedelmet tükrözött volna az arca. — Az meglehet... — mondta ki végül a gondolatát csendesen elhúzva a szót, s olyanformán nézte az ajtón túli sűrű zápor szürke függönyét, mintha bele akarna rohanni. Bognár észrevette az asszony szándékát. Elkomolyodva megszólalt, miközben az ajtó felé lépett: — A kabátom ott lóg a szegen. Terítsd magadra, mert meg találsz fázni! A szó nyomán melegség szállott az asz- szony felé. — Hát maga? — Nekem melegem van — mondta Bognár meggyőző hangon, majd így folytatta. — Vagy vesd le magadról azt a vizes gúnyát és csavargasd ki, úgy jobb lesz! Én addig kimegyek. — Nem nézett az asszonyra, kilépett a hajlok előtti pázsit közepére. Kalapkarimáján meg széles vállán csak úgy porzott a zuhogó, nagyszerű, nyári záporeső. Margitot meglepte a váratlan fordulat, s egy ideig kissé megnyíló szájjal, csodálkozó szemmel nézte a széleshátú, szoborként álló férfit. Furcsa, mégis jóleső érzés szorított egyet a szívén. Valami megfoghatatlan erő a küszöbre vitte: — Jöjjön be, mert teljesen elázik! — Nem vagyok én vajból! — felelte Bognár anélkül, hogy hátra nézett volna. — Csak siess, csavargasd ki a ruhádat! Már csendesedik ... Meglásd, egy negyedóra múlva kisüt a nap is! Az asszony rövid tétovázás után, dacos makacssággal felvetette a fejét és kilépett az esőre. Bognár mellé állt: — Talán én vajból vagyok, azt hiszi!? Zuhogott a zápor, de már ritkult a sűrűsége. A szél legénykedése is alább hagyott. Erejében már nem nyögött olyan panaszosan a vén diófa sűrű lombja. Bognár József kissé esetlen, szögletes mozdulattal fogta meg az asszony vállát: — Ne csacsiskodj, Margit, tényleg megfázhatsz! — Az is az én bajom lesz! — Ejnye, de könnyen beszélsz te asz- szony! — Miért? — nevetett fel Margit. Talán nyáron is meg lehet fázni? — Könnyebben, mint télen! És a nyári megfázás könnyen elviszi az embert! — felelte Bognár és a felhőket kémlelve még hozzátette. — Kár volna érted ... — Igazán? — nevette el magát ismét Margit. Játékos incselkedés harangozott a hangjában. Aztán miért volna kár értem. Bognár József? Valami szépet szeretett volna mondani az ember, de hirtelen semmi sem jutott az eszébe. — A fene vinné el az eszemet meg a nyelvemet! — gondolta magában, s még egy kacskaringós káromkodást is toldott hozzá. — Menj a hajlókba, hozd magad rendbe! — nyögte ki végül és újra az égre tekintett. Margit nem tágított: — Miért volna kár ? Kerekre nyílott az ember bogárfekete szeme. Zavarában lekapta fejéről a kalapját és rázta belőle a vizet. — Hát mert... mert sajnálnálak, no! Margit arcáról egyszeriben leolvadt a mosoly.
