Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Lovicsek Béla: Aranyhegy
L o v i c se k Béla ranyhegy Az Aranyhegy lába a felső faluvéget érinti. A kerteket csak egy dűlőút választja el tőle. Jól megterem ott a szőlő. A szőlők közt rengeteg gyümölcsfa is van. A pincék szétszórtan — gombamódjára — tarkítják a tőkerengeteggel borított domboldalt. Bognár József a felső faluvég legszélső házában lakik. A kert farától alig háromszáz méternyire van a szőlője. Közepén kicsi lépcső — tenyérnyi fennsík — zöld pázsittal. Rajta a hajlok a pincével. Vastagtörzsű, hatalmaslombú, vén diófa von föléje zöld sátrat. Bognár éppen most igazítja bele a hajlok - ajtó zárjába a nagyméretű kulcsot. Két kattanás után csendesen kinyílik a kenett sarkú, nehéz tölgyfaajtó. Olyan a hajlok belseje, mint egy barátságos, meleg otthoné. A sarokban egy kályha alussza nyári álmát, emitt kényelmet kínáló, alacsony lábú heverő lapul a fal mellé. Kis asztal is akad két székkel. A heverő felett a falon, naptár mutatja- az el- pergő napokat. A heverő fejrészénél kispárna duzzado- zik, a puha, gyapjas takarón meg egy jól megtermett macska nyújtózik nagyot, majd meg a hátát púposítja a mennyezet felé, hogy a következő pillanatban lágyan, puhán a földre huppanjon és a gazda lábához dör- gölődzék. Ragaszkodásának jeléül, mintha még a farkával is körülfonná a gazda lábát. — Jól van, Gyurikám — simítja végig Bognár József barátságosan a macskát, majd kalapját a kis asztalra ejti és meg- törülgeti izzadt homlokát. Sarkig tárja az ajtót, hadd leheljen be rajta egy kis hűs levegőt a diófa. Már jó estefelébe hajlik az idő, de még mindig nagy a hőség. A polcról leemeli a kékmázos boroskan- csőt, felbillenti a csapóajtót és a lépcsőkön leballag a pincébe. Nem messzire a lépcsősor aljától, a hat akós hordó még jó félig van borral — újig kitart. A csapból súgva sugárzik a bor a kancsóba. A sugár nyomán rózsaszín hab verődik. A hab csendesen beszélget a kancsóban és kis idő múlva szertefoszlik. A bor csakhamar pohárba kerül: tűzpirosán ég benne. Bognár gyors egymásutánban három pohárral megiszik. Ügy érzi sosem esett neki rosszul, de most nagyon ízlett. Cigarettára gyújt, majd végigdől a heve- rőn. A kispárna puhán simul a tarkója alá. A cigaretta füstje bodrozva kígyózik a mennyezet felé. Oda veri sugarát Bognár két bogárfekete szeme is. — Margitkám, Margitkám, de sok szép meg nehéz percet szerzel nekem!... — mormolja félhangosan maga elé, majd tovább fűzi gondolatait. — Ne haragudj rám, Gizella! Ne haragudj, hogy szeretem Jakab Margitot!... Ugye nem haragszol, hiszen te is azt akarod, hogy szeressem!... Azért téged sem vetlek meg, hiszen tudhatod! Hány ember akadna, aki főz, takarít, meg gondozna olyan hűségesen, mint én ? Nehéz sóhaj vegyül a hajlok levegőjébe. Mélyről lövődik a cigaretta füstje a meny- nyezet felé. — Margit! Jakab Margit köré fonódik a gondolat, Bognár József képzeletében megelevenedik a múlt. Júniusban múlt egy éve. Akkor kezdődött, azon a nyáreleji zivataros délutánon. Melegen tűzött a nap, langyos szél kószált az Aranyhegyen. A kék ég alatt apró, fehér felhők vitorláztak. Bognár a szőlőt kapálta, Margit meg a negyedik szomszédba költözött. Szinte tudomást sem vettek egymásról. Gépiesen dolgoztak. Ki-ki a maga gondjait, bajait forgatta a fejében. Estefelé váratlanul komor, fekete felhők jelentek meg a nyugati égbolton. Hirtelen
