Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Vojtech Mihálik: Jób lázadása (részletek)
XII. Nem veszekszem véled, csak az ezeréves emberi félelemmel viaskodom, a csalással, mellyel lelkiismeretem tűzhányóját elfojtottad, süket despota. Kérdéseket dobsz az arcomba, melyre megfelelni magad se tudsz. Kacsalábon forog a te igazságod, akarod, hogy a dolgok kezdetét keressem, már eltemette rég az újarcú világ, mely fémből ötvözött koponyámmal is harangoz a viharfelhők ellen. Akarod, hogy megváltoztassam a törvényeket, melyeken változtatni nem tudsz, nem teheted, Ha nem fékezted meg a természet eszét, magad kerülsz a béklyóiba. Mért kényszerítsz, te önző, hogy benned keressem a Teremtőt, mikor magam alkottam a föld napfényes arcát? Nem csak szentélyt emelt az én kezem, vagy csak kardot kovácsolt... Kérdezd a barázdát, kenyeret mért terem, a villámot, nincs-e testvére tán, mely fényt áraszt asztalomon, kérdezd a halált, nem keltettem-e életre a mellből kitépett szívet! Nem omlott össze babiloni tornyom, róla eresztem ki csápomat a mindenségbe. Testvérem a természet felfedte előttem titkát (mindent, mit néked elhallgatott), mert megtaláltam a tárgyak energiáját és nyugtalanságát — a gondolkozás erejét. Nincs oly talapzat, melyhez hozzá volna láncolva a földem, nem a földből született a tenger, de minden élő a tenger öléből jött a partra. Nem kell hívnom a hajnalt, tudom, mikor érkezik. Ismerem a nappal fényét és a sötétséget, a tenger fenekét bejártam, szakadékok zugát vizsgáltam s a magasban mosolygok a madarakon, akik nevettek eddig engem. Akaratom zászlaját leszúrtam a föld mindkét pólusába, gátakkal fékeztem meg a zuhatagot, sivatagot öntözök, zöld növény szára körben a homokból
