Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Vojtech Mihálik: Jób lázadása (részletek)
a mozdulatlan, vak sors ellenére. Te vak, hogyan is tudnád megérteni szívem? Miért szorgoskodnék, minek volna nékem az élet? ha ismerném napjai pontos számát? A Plejádokat nem szükséges összekötöznöm, a Gönczöl szekér kerekeit szétdobálnom, mert uralkodni bírtam az egek rendjén, — változtatnom kell-e a törvényt, hogy nékem szolgáljon? Ismerem a villámok bölcsőjét, ezért eresztek szebb villámokat a transzformátorokból, melyek visszatérnek hozzám es szólnak: Itt vagyunk'. Igen, a föld korát is tudom, s ezért vetem meg az algebrádat. Ki adta nékem az okosságot ? Az emberi kéz, a gondolkodás első emeltyűje. A kakast nem tanítottam énekelni, de tudom, miért dalol. Zergéknek és a szarvastehénnek vemhességük hónapjait megszámolom, orrszarvú helyett traktort fogok az ekébe, zablát adtam szájába a lónak, és én őrködöm a népek virradatán, hogy arcukat ne csúfítsa el kardok éle. Ha forr bennem az igyekezet, az még a ragadozóknak is zsákmányt juttat, magas sziklákon fészket készít, éles szemük erősíti, a legörömtelibb törvény, mellyel valaha is találkoztál, a meg nem alázottak, a türelmetlenek igazsága, az élet elkerülhetetlensége. Dicsőítem a halandóságát: mert mindennek, mit alkottam, a munka anyja a dinamója. A Paradicsom langyos nyugalmát elveszi tőlem, számontartja napjaimat, hajnalban szép álmom összetépi, hogy a kellő nap talpon találjon és lábam nyomában verítékgyöngyre leljen. Te vak, hogyan is értenéd meg szívem? Ágyamból felemelkedem és varaimat tépem, melyekkel nyugtalan égő telkemet beszórtad, tiltó kezem koronád ellen emelem és béna lábammal szétrugom égő csipkebokrod, kereszted széttöröm béna ujjaimmal és templomot építek belőle, melynek falaira nem borul tető. Én vagyok az Emberiség: távozz! Ozsvald Árpád fordítása
