Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - Szabó Béla: Az asszony és az egér

belijével találkoztam, mindig érdeklődtem Iránta, mit csinál, hogy megy a sora. így tudtam meg egy napon, hogy Miklós családja nagy megrökönyödésére elhagyta otthonát és elszegődött egy szomszédos szövetkezetbe agronómusnak. A hír meglepett ugyan, de ismerve otthoni helyzetét, nem hatott rám váratlanul. Valhol szívem mélyén éreztem, valaminek történnie kell, azt is sejtettem, hogy Miklós nem jut simán a szövetkezetbe. Arra persze egyetlen percig sem gondoltam, hogy tudását egy másik szövetkezet szolgálatába állítja. Később azt is megtudtam, hogy Miklós a szövetkezet elnökével katonáskodott, nemrég, amikor gyakorlaton volt, került vele újra össze és a kaszárnyában jött létre köztük a megegyezés. A szövetkezet mintegy harminc kilométer távolságnyira feküdt falujától. Miklós már több hónapja dolgozott ott, de egyetlen' egyszer sem látogatott haza, nem levelezett a feleségével, de ha apja vagy anyja meglátogatta, fizetése nagy részét átadta nekik, hogy juttassák el a feleségéhez.

Érthető, hogy Miklós élete sora érdekelt. Egy napon aztán, amikor arra vitt az utam, felkerestem őt. Azt hiszem ötvenöt tavaszán történt. A határban nagyban folyt a cukorrépa-egyelés és a kukorica lándzsás szára levéllé kezdett bomlani. Asszonyokkal volt népes a májusi napfénytől aranyló határ. Ott akadtam rá Miklósra.

Amikor kezet szorítottunk, első szava az volt:

— Vártalak ...

Alaposan lefogyott, a ruha lógott rajta és persze inge sem volt oly tiszta, mint amilyet otthon szokott hordani. Kissé elhanyagoltnak találtam, de tekintete tiszta volt, és csontos barna arca elégedettséget sugárzott. Amikor közöltem vele, hogy mindjárt indulok és csak félórára szakítottam félbe az utam, megkért, maradjak nála legalább egy napig. Rengeteg mondanivalója van, este szeretne velem beszélgetni ... Most persze nincs ideje, itt kell maradnia a határban, de majd az ebédnél találkozunk ... Ne legyen gondom semmivel, majd ő mindent elintéz, addigra nézzek körül a gazdaságban... Biztos, hogy lesz miről írnom. Megígérte, hogy a késői délutáni órákban majd szakít magának annyi időt, hogy személyesen megtárgyalja velem a szövetkezet komolyabb problémáit. Végül megadta nekem néhány szövetkezeti tag nevét. Azt mondta róluk, hogy szavuk éppen olyan becsületes, mint a munkájuk.

Mint másutt, ahol jártam, itt is egész nap a munkám foglalt el. Megfeledkeztem a Miklós és a magam problémáiról. A szövetkezeti tagok, ha belemelégedtek, nemcsak a munkájukról, hanem az életükről is beszéltek. Arra sem volt időm, hogy Miklóssal ebédeljek. Egy fejő meghívott új családi házába és ott ragadtam ebédre. Az ilyen meghívások és beszélgetések az új házakban csodálatos varázserővel bírnak. Valahogy ünnepi jelleget kapnak a hétköznapi események is. Minden fogalom új színt, varázst kap. Az emberek olyannak mutatkoznak, amilyenek lenni szeretnének. Sokszor megfigyeltem, hogy nemcsak a legjobb falatokkal kínálják meg az embert, de válogatott kifejezések után is kutatnak. Egy-egy mondatukban az újságíró gyümölcsöző munkáját fedezem fel és arra gondolok, mennyire fontos, hogy az újságíró legalább oly lelkiismeretesen végezze munkáját, mint egy becsületes, öntudatos szövetkezeti tag.

Este volt már, mire Miklós rámakadt egy fiatal traktoros házaspárnál. A fiatalok eldicsekedtek az új bútorral, az új mosógéppel és illett, hogy az új szerzeményt legalább megtapogassam, megérintsem. Oly szelíddé válnak az emberek, ha beszélnek új, felszabadult életükről, mintha soha a világon háború nem lett volna, mintha soha nem léteztek volna fasiszták.

Miklós szobájában kaptam szállást. Amolyan igazi legénylakás volt ez a szoba. Rengeteg piszkos edény, szétszórt száraz kenyérdarabok hevertek az asztalon és a kredencen. Az utóbbi kopott, elhasznált bútordarab volt, az ajtaja mindúntalan kinyílt és láthatóvá váltak a csészék, tányérok és tepsik, amelyeket Miklós alkalomadtán használni szokott. A nagy rendetlenség közepette, a szoba egyik sarkában egy hatalmas pálma zöldéit. Ez a pálma volt az egyedüli „bútordarab“, amely jelképesen képviselte a rendet, és amely egykori otthonára emlékeztetett.

Fáradt és kimerült voltam, amikor a kanapéra feküdtem. A villany még égett. Miklós nyitott szemmel feküdt az ágyában. A mennyezetet bámulta, zavarban volt, nem tudta hol és hogyan kezdje mondanivalóját. Én nem tettem fel neki kérdéseket... Még tele voltam a napi élményekkel, arcok bukkantak fel bennem, nevükre már nem emlékeztem, de tudtam, bárhol is találkozom velük, felismerem őket... Én is nyitott szemmel feküdtem, újra felmértem a szoba rendetlenségét... Éppen meg akartam kérdezni Miklóst, hogy az otthoni ragyogó