Irodalmi Szemle, 1961

1961/4 - Kovács István: A sasfiók

— Áll az alku! Rajta!

Leugrottam a Csillagról s nekivágtam.

Szerencse, hogy szüleim nem is gondolták, hogy hol járok, mert különben egy hónapig nem ettek volna attól a vérfagyasztó mutatványtól, amit ott akkor én produkáltam.

Eleinte egészen jól haladtam. Bokor, gyökér volt bőven. Később csak fű s aztán már csak vékony hasadékok, — végül a puszta fal.

Már csak egy méter hiányzott, amikor harsány éljenzés harsant fel alattam.

Ugyanis e pillanatban a fészek mellett, — a másik oldalon, — felbukkant a Molnár Lajcsi borzsas, szőke feje. Felbukkant az a Lajcsi, aki soha nem játszott „kútbaestemre“, az a Lajcsi, akit nem szerettek a lányok, mert nagyon szeplős volt a homloka és a szája szöglete. Sosem láttuk, hogy valaki megcsókolta volna, pedig okos és egészséges fiú volt, akár a makk.

Lajcsit éljenezték.

De nem csüggedtem el. Tovább nyomakodtam, szinte beletapadtam a szikla hideg testébe. Végre elértem a fészket. Sikerült is fognom egy vergődő, haragos madarat.

Keblembe dugtam és lefelé igyekeztem. Láttam, hogy Lajcsi is fogott egyet.

Lefelé épp oly nehéz volt az út, mint felfelé. Éreztem, hogy lassan, elfogy az erőm, ujjaim nem akarnak engedelmeskedni. Még imádkozni is próbáltam. Végre mégiscsak elértem az első biztosabb helyet, ahol szusszanthattam egyet.

Még mindig magasan voltam. Alig mertem a lábam alá nézni.

Közben megérkezett az anyamadár is a kirabolt fészek fölé.

— A sas! A sas! Itt van a sas. Itt van a másik is! — ordítoztak lent az inasok.

Felpillantottam.

Csakugyan ott keringett. Egészen mélyen, közel a sziklához. Szerencsére nem engem, hanem Lajcsit körözte. Egyre merészebben, egyre közelebbről.

Egyszerre csak rettenetes sikoltást és ordítást hallok.

— Lajcsiiül

A szörnyűségtől majd szétrepedt még az ég is.

— Lajcsiííí!

Mély, tompa puffanás követte a kiáltást. A fiúk a szikla felé rohantak.

Csak most értettem meg, hogy mi történt.

Mindjárt kiült homlokomra a hideg verejték* Mire levergődtem, szegény fiú mór meg sem mozdult. Orrán, száján szivárgott az élet rózsája, a vér.

Dermedten feküdt mellette a sasfiók is. Még a kövek, füvek és virágok is mind-mind meghaltak körülötte.

Nem tudtam, mit tegyek.

Aztán elöntött a férfias düh. Zsákmányomat Gizihez vágtam, s menekültem, mint akit üldöznek.

— El, — el! Csak el innen. Minél messzebbre! Haza, haza!

A temetést meg sem vártam. Egyszerre hazakívánkoztam. Marci bátyám bekísért az ardai völgybe, s onnan már egyedül is betrappoltam a pelsőci állomásra.

Ezután sokáig nem néztem arra, ahonnan lányhívogatást hallottam. Haragudtam rájuk. Gyűlöltem őket. Lassan egészen elszoktam tőlük.

Vagy két esztendő múlva — mikor már Gömörön laktunk, — a sors úgy hozta, hogy a szomszédban kukoricafosztás volt. Én is beültem a susnyába és vigadtam a többiekkel. A végén úgy esett, hogy nekem kellett felhordanom a koszorúkat a padlásra.

Ica a gyertyát tartotta.

Mikor végeztem, elfújtam. Alig találtam meg a kezét a hirtelen ránkszakadt sötétben.

Vártam, hogy megcsókol. — Csak ha feleségül veszel, — mondta szóról szóra úgy, ahogy az anyja megtanította.

Nagyon szép, mellyes lány volt, — csakúgy feszült benne a szerelem.

Alig voltam húsz éves, amikor feleségül vettem.