Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
Európa elrablása Hitler háborúja Európát jelentette: Európa okkupációját. Teljes meztelenségében és valóságában: Német-Európát. Az első világháború után egy könyveim így foglalta össze a helyzetet: „A császár elment, a tábornokok maradtak". Ha ma császár helyett Hitlert mondunk, pontosan rögzítettük a német militarizmus bonni változatlanságát. Hallgassuk csak meg Hitler egyik tábornokának, Falken- hausen-nak, Belgium volt katonai kormányzójának nyilatkozatát, aki 1954-ben egy amerikai újságírónak adott interjújában nem kevesebbet követelt, mint mindazon európai országok újonti megszállását, melyek a második világháborúban a németek kezébe kerültek. Az amerikai újságíró ellenvetésére, hogy ilyen éles hangot ma talán mégsem lehet használni, Fal- kenhausen így felelt: „Hogyan, hát nem jött el talán az ideje, hogy kemény hangot használjunk, alkalmazzunk és energikus rendszabályokat foganatosítsunk?!“ Ma már Falken- hausen is jól tudja, hogy eljött a kemény hang ideje, eljött az ő ideje, a generálisok ideje, akik immár manifesztációban követelhetik a német militarizmus rendszabályait: a háború realizálását. Von Leeb, Hitler-marsall az 1955-ös Katonanaptár bevezetőjében annak a reményének adott kifejezést, hogy „az új német hadsereg ugyanattól a szellemtől lesz áthatva, mely a második világháború katonáit éltette“. Strauss, a hadügyiminiszter, a Bundeswehr elsőbbségét tudatosítja és „mindennek az élére a véderö gondolatot" állítja. Minden a katonáért! Minden a háborúért! Mindent a Wehrmacht új, bonni változatáért, a Bundeswehrért, melynek gerincét, dinamikáját ma a tegnapi SS-lelkiség alkotja! „Mi katonák voltunk, és semmi mäso k“, ordítja ma világgá büszkén és felszabadultan a magától értetődöttséget: az eredőt és summát, Mayer, SS-páncélos generális, Panzer- Mayer, ahogy Nyugatszerte nevezik. Panzer- Mayer, aki kanadai foglyokat lövetett agyon, Panzer-Mayer, akit Kanadában halálra íéltek és akinek megkegyelmeztek: az ítéletet 14 évi fegyházra változtatták, de ezt is csak részben töltötte ki, mert „jó magaviselete" miatt a börtönből időnek előtte szabadon bocsátották... Nézem a képét, az arcát: civilben van és civilben társai: egy bajtársi találkozó résztvevői. Panzer-Mayer megelégedetten mosolyog: mondhatott valamit, egy poént, telibe-találót, mire kitör körülötte az ujjongó lelkesedés. Arcok derülnek, kezek repülnek: egy nevetés a terem. A tomboló jókedv képe. Van, aki csak kuncog, van aki befelé nevet és szép fehér fogsorát mutatja, de a legtöbben nem tudnak jókedvükkel, örömükkel mit kezdeni. Az egyiknek a szeme dagadt be a hahotától, a másik: kezében szivart tartva, teli torokkal, tátott szájjal, kapura tárt szájjal nevet, szinte érzem a kacaj harsogó, vibráló erejét. Nézem a képet, és belémlopakodik a borzalom. Nevetés és borzalom: hogy magyarázzam meg a lehetetlenséget, az ellentétből adódó azonosságot? A pillanatfelvétel a kacagáson túl valami mást is megörökített, valami mást is hallhatóvá tett: Ez nem az egészség kacagása, ez nem az öröm hahotája, ez nem az ember derűs nevetése. De nem is az erőlte- tettség. Ez a kacaj őszinte és szívből jövő, akárcsak a — káröröm. Csak ne tudnám mi volt előtte, csak ne sejteném, mi jöhet utána. Itt a változatlanság örül, ez a változatlanság diabolikus kacaja, amikor az arcok egy hangra, egy intésre azonmód elferdülnek, mások lesznek, idegenek. Várom, érzem, tudom azt a pillanatot, amikor az emberi arcok álarcként hullnak és az emberi nevetés bestialitássá torzul: a szoldateszka vigyorává. Ez az elfeledkezett veszett jókedv, ez a kicsorduló férfiegészség, ez a bajtársi öröm az örök Lends- knechtek kielégületlen kaland-éhsége. Itt, e civilbe öltözött katonaság előtt, e tétlenségre kényszerült tisztek előtt bizonyságként felvillantottak egy már-már hihetetlennek látszó lehetőséget: a változatlanságot, a háború, a hadi élet, a portya lehetőség gyönyörűségét. Most, ebben a pillanatban mondta meg nekik a főnök, most tudták meg, hogy holnap ott folytathatják, ahol tegnap abbahagyták. Akik képesek voltak minden vitézségre és minden vérengzésre, kegyetlenségre, embertelenségre, azok holnap ugyancsak szabadon és korlátlanul akarják gyakorolni tekintetnélküliségüket. Ha ez a fékevesztett jókedv világgá szabadul: sokan fognak sírni. Ezért hat pokolin, infer- nálisan mai nevetésük. Ezek a kacagásra, ha-
