Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Kovács István: A sasfiók
gyöngyöző hullámokat. A forróság átfonta a nyakam, a vállam, és elmerültem a rám omló csók-zuhatag alatt. Azt hittem, megfulladok. Ő már nagyobb lányka volt s az idősebb fiúktól sok érdekeset tanult az elmúlt nyarak folyamán. Alig bírtam levegőhöz jutni, — de mégsem kiabáltam, hogy „kútba estem, ki húz ki?“ Még hazafelé is fogtuk egymás kezét. A csapkodó ágak is elhajlottak előlünk, hogy továbbra is szorosan egymás mellett lehessünk. Szólnom kell arról is, hogy esténként kijártunk a magyar határ közelében levő ménes-legelőre is. Az volt akkoriban (1937-ben) Borzován a szokás, hogy éjszakára kihordták oda legelni a nappal erős munkára fogott lovakat. Ezt a munkát a gyerekek és a suhancok végezték, mert a felnőttek pihentek a napi fáradság után. Én a János Laciék lovára szoktam ülni, mert az jó kövér ló volt. Először ugyan még az is feltörte a hátsó részem, de hamar megszoktam. Néha a lányok is kijöttek. Lacinak is volt egy aranyos kis húga, Gizi. Egyszer ő is kijött vele. Nagyon szép lány volt. Nyúlánk, mint a mogyorófavessző és hajlékony, mint a nyest, de nagyon ijedős. — No, — mondom, — itt az idő. Most vagy soha! Mindnyájan a tűz körül ültünk. A lovak csendesen viselték a béklyót, jóízűen nagyokat haraptak a térdig érő, harmatos erdei fűből. Mi tréfálkoztunk, beszélgettünk. Később a szilicei Bodnár gyerek elővette a sípját és olyan csudaszépen fújta, hogy a szívem is majd megszakadt tőle. Szép, csillagos éjszaka volt. Az ember lelke szinte a levegőbe emelkedett, — könnyűnek és boldognak láttuk még a sötétlő, komor sziklákat is. Már többen aludtak. Gizi is beburkolta magát egy hatalmas, nehéz pokrócba, és álomba merült. Lassan a tűz is elfáradt. Már én is alig-alig bírtam a szemem. Mikor aztán mégiscsak csend lett, halkan odamásztam a nagy pokróchoz. Se szó, se beszéd, egyenesen a nyakán kezdtem. Ezen nincs mit csodálkozni, mert néhány hét alatt már tűrhetően belejöttem a csókolódzásba. Ám hiába szorgoskodtam, mert csak egy hatalmas pofont kaptam. Szerencsére nem ébredt fel senki. Megraktam a tüzet, megkerültem a lovakat s hajnalig bámultam a lángokba meg a csillagokba. Reggel megtartottuk a szokásos lóversenyt. Csakúgy szőrén ültük meg mindig a lovat, mint ahogy hajdanában a legendás Rózsa Sándor legényei. A táv rövid volt, de annál nehezebb. Sajnos, megint az utolsók közt végeztem. Amikor a Hegyes-sziklához értünk, a kisebbik Benne fiú elkurjantotta magát. — Nézzétek, sas! Csakugyan sasfészek lapult a szikla ormán. Lett is erre nagy lárma és csodálkozás. — Szedjük ki a fiókákat! Szedjük ki a kis sasokat! — Ügy van, szedjük ki — szedjük ki! — zúgtuk mindnyájan. Igen ám. de ki mer felmenni? Nem akadt egyetlen vállalkozó sem. Erre azt mondja Gizi: — No, mondhatom, szép fiúk vagytok! Anyámasszony katonái! Csak a „bakéiban“ levő leveshez mertek hozzányúlni, meg az alvó galambokhoz. Egy igazi sastól mindegyik fél. Mondhatom, van mit szégyelnetek! Hát ez egyenesen nekem volt címezve. Szikrázva végignéztem a kis boszorkányt. Szép volt, nagyon szép. Nemcsak nekem tetszett, rajtam kívül sok más fiúnak is, de hiába kerülgették, nem adott az csókot soha senkinek. Lekiáltottam hozzá a lóról. — Ha százszor megcsókolsz, felmegyek érte! Tetszett a szavam mindenkinek. Száz csók — se nem több, se nem kevesebb. Éppen száz. Ez komoly dolog még a szilicei fennsíkon is. — Add meg neki, megérdemli?! — Hallgass már te mafla, — nem kell ezt számolni! — Megígérheted neki bátran, — mondta neki még a bátyja is. A lány arca kigyult és így szólt:
