Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Szabó Béla: Az asszony és az egér
nevelt csirke barnára sülten éppen most fejezte be pályafutását egy tepsiben. Kellemes illat terjengett a konyhában. Miklós ezt az alkalmat arra használta fel, hogy meghívjon ebédre. Én meg, be sem várva az asszony beleegyezését, a meghívást nyomban elfogadtam. Most, első ízben fedeztem fel Miklós tekintetében a huncutsággal rokon cinkosságot. Meghívása úgy hangoztt el, mintha a család ellen merényletet követett volna el, az anyós, hogy palástolja bosszankodását, két ujjával gondosan szája szélét törülgette. Nekem akkor az volt a benyomásom, mintha ezzel a művelettel a száját fenné. Éreztem, valamire készül és résen voltam. Az após, aki még mindig hallgatott, a pohara után nyúlt, s kocintott velem, látni lehetett rajta, hogy egyenesen élvezi a fonák helyzetet. Miklós felesége még mindig ott guggolt a sütő előtt, látszólag nagy gonddal, elmerülten öntözgette a barnuló csibét. A kanál kissé reszketett a kezében, nyilván egyetlen szó sem kerülte el a figyelmét. Amikor visszatolta a tepsit a sütőbe és felállt, arca a tűzhelytől és a belső feszültségtől kimelegedve tüzelt. Akkor már rosszul éreztem magam, sajnáltam, hogy a meghívást elfogadtam, legszívesebben eltűntem volna innen ... Hirtelen mentő ötletem támadt, arra gondoltam, hogy a sofőrre hivatkozom, kint vár rám és nélküle nem fogadhatom el az ebédet... De még mielőtt szó- bahozhattam volna a sofőrt, az anyós ártatlan hangon megszólalt. — Azért jött, hogy rábírja Miklóst a belépésre. — Nem azért jöttem. Miklós a tanú rá, eddig egyetlen szóval sem beszéltem rá, hogy a szövetkezetbe lépjen. Erre nincs is szükség. Miklós előbb-utóbb úgy is kiköt a szövetkezetben. Miklós gondterhelten széles, kidogozott tenyerébe rejtette a homlokát, a fiatalasz- szony ingerülten, villámló tekintettel fordult most felém. Vártam, hogy haragja kitör és elsöpör, mint vihar a szalmaszálat, de az utolsó pillanatban mégis fékezte magát. — Lehet, hogy nem szólt — mondta fojtottan — de biztos azért jött, mert tudni akarta, benne van-e már a szövetkezetben? — És ha azért jöttem volna? ... — Akkor megnyugtatom, míg én leszek a felesége, addig hiába jön. — Köszönöm — válaszoltam elhülve, felálltam és menni készültem. — így nem szabad elmennie — szólt komolyan az após. — Nem, nem maradhatok — hebegtem zavartan és sértődötten. Miklós mellém lépett, vállamra tette súlyos nagy kezét, próbált visszaszorítani a székre, de ellenálltam. — Megsértesz, ha elmégy — mondta csendesen, szinte súgva. — Nem maradhatok, hisz itt a sofőr, megfeledkeztem róla. — Nem baj — szólt közbe az asszony — majd ő is velünk ebédel. Az asszony részéről ez a mondat volt az első barátságos megnyilvánulás. Minek is tagadnám, jól esett. Persze, továbbra is szabadkoztam. Hivatkoztam arra, hogy két emberre nem számíthattak. Talán mégis helyesebb lenne, ha tovább mennék, a legközelebbi városban kényelmesen megebédelhetnénk. Nem, igazán nem akarok ter- hükre lenni. De mire befejeztem zavaros mentegetőzésemet, az anyós a sofőrrel jelent meg a konyhában, már ment is a kredenchez, kiszedett onnan egy poharat, teletöltötte a nemes, saját termésű itallal, majd szótlanul megtöltötte a többi poharat is. Ittunk a házigazda egészségére. Szó sem esett többé sem a szövetkezetről, sem a történtekről. Az asszonyok véndégekhez méltón bántak velünk. Nemsokára tiszteletünkre egy újabb csirkének tekerték ki a nyakát, egy része a leveses fazékba, másik része pedig a sütőbe került. A futóbabbal befuttatott verandára ültünk, kedélyesen elbeszélgettünk a külpolitikai helyzetről, majd kártyáztunk egy keveset. A pazar -ünnepi ebéd után elbúcsúztunk és tovább mentünk. A háziak egészen a kapuig kísértek el bennünket. Miklós megígérte, hogy egy napon majd meglátogat a szerekesztőségben. Az úton a sofőr azt mondta, hogy ilyen fejedelmi ebédet még nem evett és ilyen szívélyes vendéglátásban már rég nem volt része. — Nagyszerű emberek — fejezte be elégedettségét. Mondanom sem kell a fejedelmi ebédet nem az ebédlőben, hanem a légypettyes konyhában fogyasztottuk el. 2. Miklós nem tartotta be a szavát, nem látogatott meg a szerkesztőségben. Én azonban számon tartottam őt, nem feledkeztem meg róla, bár soha egyetlen sor írással nem kerestem fel, ha egy-egy falu
