Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Kovács István: A sasfiók
— Nem engedem! Értitek? Nem engedem!!! — ismételte villámló homlokkal. — Gyore Kati, — húzz ki! — ismételtem meg én is hangosan és remegtem az izgalcmtól. A lány mozdult, de Laci visszalökte. Más húzott ki. Az is jó volt. Hanem, amikor később a kútból ő emelte hozzám segélykérő szavait, bizony gondolkodás nélkül odaugrottam és kézenfogtam. Ellenfelem is résen volt. Odább penderített. No, dehát az én ereimben is folyik némi juhászvirtus, és Pusztán eleget gyakoroltam az1 efféle párbajozást is. Nem ijedtem meg. Felugrottam, mint a tigris és rácsimpaszkodtam. Ő nagyobb volt, — de én meg elszántabb és szívósabb. Úgy fogtam a nyakát a két karommal, mint a vaskapocs, egyre szorosabban. Kínjában ő már oda is fogott, ahova a lovagiasság nem engedi de én ezt se bántam. Szorításom alatt kidülledtek a szemei, lerántottam a gyepre és elhatároztam, hogy megfojtom. — Jaaj, — neene-ne! Eressz el! Ez nekem elég volt. Elengedtem Olyanok voltunk mind a ketten, mint a tépett vércsék. Nem bántam. Nekem nem számított. Győztem. Ez mindenért kárpótolt. — Betyár gyerek vagy, — úgy kell annak a híres Farkas Lacinak, — mondták a fiúk közül többen is. Egy csapásra az „inasok“ (a fiúkat értsd alatta) bálványa és a lányok kedvence lettem. Mondanom sem kell, hogy sokáig (vagy három napig) Katit tüntettem ki ifjonti kegyeimmel. Mogyorót, kányát, szedret gyűjtöttem neki. Mikor megette, utána engem is alaposan összerágott. Ettől megbizsergett még az ingem gombja is. Sokszor azt hittem, hogy mindjárt meggyulladok, mert a hajából a szikrák ilyenkor mind az arcomba peregtek. De hálaistennek, nem történt semmi különös bajom. Egy hét múlva a borzlyuknál barangoltunk. Bevallom, szívesebben jártam csatangolni, mint a nyájat kísérni. Az esti és reggeli fejősnél még segítettem ugyan egy-egy órát — de különben mindig a gyerekekkel töltöttem az időm. így nem csoda, hogy itt, a borzlyuknál kötöttem ki. Lányok is voltak velünk. Egymás nélkül szinte már lélegezni sem tudtunk. Egyszer csak azt mondja a karsztvidék legszebb lánya, Temetei Margit: — Aki be mer bújni ebbe a borzlyukba, azt én megcsókolom. Hárman is ajánlkoztak, — de én nem mertem. Sose láttam még eleven borzot s nagyon féltem tőle. A három fiú rendben meg is kapta a kilátásba helyezett csókot. Engem kinevettek, ők meg egyre csak hencegtek, pedig mint később megtudtam, — a borz nem is volt otthon! Nagyon szégyenkeztem. Félreültem egy óriási szederbokor alá s meg akartam halni. Igen. Sírtam, szivárogtak a könnyeim és úgy éreztem, hogy tovább nem érdemes élni. Egyszer csak, — mintha a másvilágról jönne, — valami könnyű neszezést hallok. Könnyű, szinte álomszerű fuvallat lepett rám, mintha egyenesen az égből ereszkedett volna az arcomra egy darab rózsaszínű felhőcske. Hűvös volt, mégis égetett. Margit volt. Mellém ült. Eltakartam a szemem. Távolabb nagy lármával mókust kergettek a többiek. Körülöttünk pedig templomi szép csend született. A szeder kékgyöngy füzérei halkan ringatóztak, a levelek arannyá olvasztották a rájuk csörgő zengő napsugarakat. S ebben az olvadt aranyban csak a szívem dobbanása vert apró.
