Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Kovács István: A sasfiók
Bizony alaposan elfáradtam, amikor egy töbör fenekén végre megpillantottuk utunk végcélját, Borzovát. Apró kis falucska volt a mészköves, karsztos vidék eldugott völgyében. A falu közepén egy örök forrás, szépen csőre vezetve. Valami barlangi patak vize lehetett, mert mindenütt csak kő és kő volt látható. A köveken elszántan kapaszkodtak a bokrok, főképp som és ^mogyoró. Rengeteg mogyoróbokor. Szép vidék, szegény vidék, — állapította meg édesapám. Nem is láttam én ott egy búzatáblát sem csak gabonát, krumplit és kendert. De mindez engem nem nagyon érdekelt. A patakban megmosakodtunk. Ettől egy kicsit megint felfrissültünk. Közeledett egy barna, szikár ember. Arca értelmes és barátságos volt. — Jónapot! — Aggyisten! — Hova igyekeznek?! — Csak ide, Marci sógorhoz, — felelte apám. A szikár végigmért, alaposan szemügyre vett, hunyorított egyet és ezt mondta: — Éppen ott hasal ni, a juharfa alatt. S azzal kalapját megbillentve elballagott. A juharfa a szemközti kisdombon a Rakattya-oldalon állt. Körülötte egy hatalmas birkanyáj pihent, s szemére húzott kalappal aludt a juhász. Meg akartuk tréfálni, hogy elhajtunk tőle egy bárányt, de a kutyák majd felfaltak. Felébredt és már messziről üdvözölt bennünket. — Csak ide, ide! Itt vagyok! Kezet fogtunk. Kibontottuk az elemózsiát és falatoztunk. Ők beszélgettek, én meg lepihentem az illatos fűbe. Fáradt voltam, de mégis elégedett. Este hazatereltük a nyájat. (Felés juhász volt Marci bátyám.) — Ejha, de megnőttél tavaly óta, — mondta az én jó Katinka néném. Megsimogatott s tejjel-vajjal kínált. Jót aludtam. Másnap édesapám elköszön tőlünk. Aztán rosszat ne halljak rád, — s azzal otthagyott. Már délután gyülekezni kezdtek a ház körül a hasonszőrű, velem egyívású fiúk. Körülszimatoltak és keresték az új ismeretséget. Itt-ott lányok is voltak a csoportban. Leghamarabb a szomszéd Zolival kötöttem barátságot. Ezt máig sem bántam meg mert volt egy csinos nénje, aki később megtanított a csókolózásra is. No de ez nem ment olyan könnyen és egyszerűen, mint ahogy ezt itt leírom. Akkor Borzován még széltében-hosszában játszották a „kútba estem, ki húz ki?“ játékot. Ez nagyon elmés és szép játék volt. Kár, hogy kiment már a divatból. Nagyon szívesen játszottuk. Egy csapat fiú és egy csapat lány kellett hozzá. Kiszámolással vagy kiolvasással valaki a kör közepére került, — leült a fűbe, vagy egy kőre és így szólt: — Kútba estem, ki húz ki? S közben szemügyre vette a körbenállókat, aztán rászólt valakire. — Gyere Ferencz Kati, vagy Kúti Mariska, vagy más „tetszelnekem“ és húzz ki! A lány odalépett, kézen fogta a fiút, és „kihúzta“, — de közben a játék- szabály szerint meg is kellett csókolnia a „fuldoklót“. Persze a lány mindig fiúval a fiú meg lánnyal huzatta ki magát. Naponta legalább hússzor, ha nem többször. Hát mikor egyszer én is így fuldokoltam, és Zoli nénje meg akart menteni, elébe állt Farkas Laci. — Nem!!! Ilyen még nem történt a szilicei fennsíkon!
