Irodalmi Szemle, 1961

1961/3 - NYELVMŰVELÉS - Käfer István: Szóképek, főként a megszemélyesítések Rácz Olivér költői nyelvében

dat forrása és a könnycseppragyogás — hajnal, és mindkét esetben egyszerű megszemélyesítéssel állunk szemben.

Még tömörebb a megszemélyesítés a metaforában akkor, amikor nem teljes, hanem egyszerű metaforában alkalmazza a költő:

Még ködruhában alszanak a völgyek, s a vizek mentén álmodok a partok.

(Október, 66.)

Setét szemét az este lehunyta, és a hold a fák közt révedezve a ház fölé hajolt.

(A föld, a szél, a nyár, 78.)

A megszemélyesítésnek önmagában, a hasonlatokban és a metaforákban való felhasználásával Rácz Olivér költészetében még közel sem merítettük ki a megszemélyesítések szerepét. Igen fontos feladatuk van a metaforából származó további képfajtákban: az allegóriában és a szimbólumban. Az allegória kettős kép: egy valódi és egy gondolati. A két kép különböző mozzanatai mindig egymással párhuzamosak, ha változik a valódi kép, változik a gondolati is. A költők rendszerint csak a valódi, a versben érzékelhető képet írják le, a gondolatit nem, (Tompa allegorikus versei) sokszor azonban az allegória végén feloldják a kettős képsorozatot azzal, hogy megmagyarázzák nyelvi eszközökkel is a gondolati képet, tehát azt, amit jelentett az egész versen, vagy versrészleten keresztül a valódi kép. (Petőfi: Feltámadott a tenger.) Rácz Olivér allegóriáiban és allegorikus verseiben a megszemélyesítésnek jelentős szerepe van:

Oly sokszar kértelek, hogy küldd elém hajód, szívemre lengő lobogód alatt, álmok hajóját: ringó derekad.

(Oly sokszor kértelek, 29.)

kiket megölt a cella ajtaja; a néma ajtó, mely nem rejt vagyont, derűt, családi tűzhelyet.

(A szombathelyi politikai fogház, balladája, 25.)

Mindkét példában csak rövid, néhány mozzana- tos allegóriát láthatunk, amelyet megszemélyesítések formájában alkotott a költő, s melyeket az első esetben a végén, a másodikban már az elején fel is oldott. (Ezek az allegóriák tulajdonképpen még az értelmezős szerkezetű metafora és az allegória határterületén vannak.)

A szimbólum olyan metafora, amelyben a kép önállósul, már nincs egymás mellett a valódi és a gondolati kép, hanem csak a valódi, a gondolatit hozzá kell éreznünk. Ha ez a képalkotás az egész versen végigvonul, akkor az szimbolikus vers. Ilyen verse Rácznak többek között az Otthoni táj, melyben szintén a megszemélyesítéssel éri el a hangulati hatást:

Már bágyadt piros bogyója a magyalnak már suhan az est, és a domb tetején három vén vadgesztenyefa ballag.

Bozontos lombjuk rekedten susog, halkan dörmögnek, mint a mesefák, vagy országúti, fáradt krisztusok.

Léptük nyomán piros levél zörög, fejük fölött aranyvirág a hold, lábuk alatt a Hernád hömpölyög.

Ott őrködnek a néma dombtetőn árnyék ring az ég sötét vizén, órjások ők, s én velük őrködöm.

(113. old.)

A három vén vadgesztenyefa képe önállósul, és a költő az otthoni tájjal azonosítja, a három fa tehát az otthoni táj szimbóluma. Említettük, hogy a szimbólum a legtömörebb képalkotási mód, de a legösszetettebb is. Megszemélyesítés-volta nyilvánvaló, de találunk benne hasonlatot, a hasonlatban metaforákat és egyszerű megszemélyesítéseket, szinte minden olyan stilisztikai kategóriát, amelyről eddig szó esett. Hasonló szimbolikus vers még A régi ház. (114.)

5. Mint látjuk, a megszemélyesítésnek sokrétű funkciója van Rácz Olivér költői nyelvében, élményanyagának nyelvi kifejezésében.

a) A megszemélyesítések anyagának legnagyobb részét a természetből veszi a költő.

Különösen sokszor ruházza fel élőlények tulajdonságaival és cselekedeteivel a holdat.

Az éjszakában nemcsak a fényt, hanem a sötétet és az alkonyt is megeleveníti: olykor szóképben, máskor megszemélyesítésben ábrázolja.

Természeti megszemélyesítései között élőkként szerepelnek az évszakok, s általában az idő, különösen az ősz:

... az ősz üget (Ha halk lován az ősz üget, 38.)

felzeng az ősz (Párás vonatablakra ujjad hegyével írd, 61.) stb.

A természeti jelenségek közül leggyakrabban a szél hat költői képzeletére, ritkábban más természeti jelenségek:

szőke szél mesél (Egyedül magam ellen, 39.)

dús fürtökben csüng a köd (Párás vonatablakra ujjad hegyével írd, 61.) stb.

A hazai táj különösen allegorikus verseiben válik mozgó, élő alakká.

b) Igen gyakran szerepeltet a költő élőkként elvont fogalmakat, melyek között az emlék, a csend (az utóbbi a természeti megszemélyesítések közé is sorolható) és az álom fordul elő leggyakrabban: