Irodalmi Szemle, 1961

1961/3 - NYELVMŰVELÉS - Käfer István: Szóképek, főként a megszemélyesítések Rácz Olivér költői nyelvében

hátad veri a gyöngyöző hideg (uo.)

s vén árnyak járnak feketében (Hernád- part, ketten egy légiriadó alatt, 23.) meggyilkolták a vén időt (uo.) s a vén sötétség fojtottan nevet

(Az ágyad szélén csahol a halál, 28.)

De hogyha majd a halk ősz hege dűl... áldott a múlt, mit álmok tükre véd (Te leszel egyedül, 53.)

4. A megszemélyesítés funkciója Rácz Olivér verseiben igen sokrétű. Mindig a szemléltetés élénkségére és hangulati hatás elérésére törekszik, de a megszemélyesítést más stilisztikai kategóriákba is beleolvasztja, illetve fokozza velük azok stílushatását. Gyakran szerepel megszemélyesítés hasonlatokban:

s lelkem mint a zárt madár

zokog a rács mögül (kihallgatás után, 31.)

s ringatnának a csókjaim mint az óbor, vagy kokain, (uo.)

Ajka körül, mely nedves és puha, mint lágy mosoly, egy csók emléke ring.

(Nő a nyitott ajtóban, 45.) stb.

A hasonlatban elhelyezett megszemélyesítés különös példáját találjuk a Déli csönd című versben (11).

s a városon úgy ül az unalom, mint ablakon, egy függönyös szobában bágyadt tüskék egy álmos kaktuszon.

Ebben a három sorban, melynek központi szerkezete a hasonlat, találunk metonímiát (a városon ... ül), egyszerű megszemélyesítéseket, (ül az unalom; bágyadt tüskék; álmos kaktuszok), amelyek közül az első igei, a másik kettő melléknévi s az egész szerkezet nem más, mint két hasonlatba összekapcsolt megszemélyesítés. Hasonló példa erre:

De a járdák mentén, mint holt üvegszemek, fénylő, szigorú tükrök, fagyott pocsolyák vigyáznak rosszalón a züllött sor fölött.

(Állunk a sorban, 32.)

A megszemélyesítés sokszor annyira tömöríti a hasonlatot, hogy maga is szóképpé válik. Ebben az esetben a hasonlat képvolta abból adódik, hogy a tertium comparationis elveszti kapcsoló szerepét és azonosítóvá válik, mivel nem két fogalmat, hanem két szóképet, tehát már két-két gondolatot kapcsol össze:

a fák úgy bandukoltak át a réteken, mint hosszú sor elátkozott király.

(Vonat, alkony és almafavirág, 75.)

míg lelkemben a múlt úgy sírdogál, mint lábnyomok a frissen esett hóban.

(Lábnyomok a hóban, 67.)

A költő képzelő ereje sokszor megszemélyesítés-halmozásokat (csoportos szóképek) teremt, ily módon fejti ki a hasonlatot:

Azóta mindig így vagyok:

mint társtalan ős-csillagok,

komor, kialvó vén tüzek,

sötéten csillogó fagyok,

vagy barna, mély vizek. (Scherzo, 65.)

A megszemélyesítés halmozása nem csupán hasonlatban fordul elő, hanem azon kívül is:

És hullt a falevél, és álmodott a föld, s a szél, a szél a rácsra könyökölt.

(A föld, a szél, a nyár, 78.)

A csoportos megszemélyesítések egyik formája a közvetett megszemélyesítés, amikor a költő élettelen tárggyal, vagy beszélni nem tudó élőlénnyel elmondat valamit. Legutóbbi példáink között a Scherzo-idézetet említhetjük ezen a helyen, amikor a költő magára ruházza élettelen tárgyak, jelenségek tulajdonságait. (Ez a képmegfordítás a metafora esetében chiazmus.) A közvetett megszemélyesítést gyakran használja Rácz: Rimái Sára balladája című versét a szél mondja el;

(Miklós börtön falán egy kő mesélte, boszorkány éj jel hóhérbárd beszélte.) (uo.)

Az idézett sorok képei egyenes megszemélyesítések, amit elmondanak, azok már közvetettek. A megszemélyesítésnek ez a formája másutt is előfordul:

csak az ősz árnya integet: jaj annak, aki kínt temet.

(Párás vonatablakokra ujjad hegyével írd, 61.)

Mint látjuk, a közvetett megszemélyesítés mindig egyenes megszemélyesítéssel kezdődik és csak azután alakítja a költő a képet közvetetté. Természetesen a közvetett megszemélyesítéseket is átszövik az egyszerű vagy teljes megszemélyesítések és a szóképek egyéb formái.

A megszemélyesítés stílusélénkítő és hangulatfokozó szerepét a metaforákban is felhasználja a költő. Több olyan szóképe van, mely alakilag megszemélyesítés, tartalmilag (jelen- téstanilag) azonban metafora:

Csak most ne szólj, ne bántsd a csöndet, a néma, fáradt istenarcot. (Október, 66.)

De bársonyokat húznak már az égen, tüzes kohókban forr a pirkadat, könnycsepp ragyog a rozsdás falevélen: hajnal suhan az erdőszél alatt, (uo.)

Mindkét esetben teljes metaforáról van szó: a csönd — istenarc, a bársonyhúzás, a pirka