Irodalmi Szemle, 1961
1961/3 - LÁTÓHATÁR - Mátrai Mátyás: Rabindranath Tagore
Rabindranath Tagore Száz éve született Rabindranath Tagore, a nagy indiai költő, a hindu nemzeti öntudat és függetlenségi gondolat egyik ébresztője. Világszerte a XX. század jelentékeny lírukusai között tartják számon. Népszerűségét — művészi érdemén túl — főleg annak köszönheti, hogy költészetének legfőbb ihletője a béke és a népek közötti barátság eszméje. 1861. május 7-én született Kalkuttábaň. Hindu Bráhma-kasztból származott. Családja mindig kiemelkedő szerepet játszott a hindu közéletben Nagyapja Dvarhanath Tagore a XIX. század elején részt vett a modern hindu vallás: a Brahmo Szamádzs megalapításában, munkásságáért a kormány Rádzsa (hercegi) címmel jutalmazta. Apja szintén nagyrabecsült személy volt, mint a Brahmo Szamádzs felekezet vezéralakját honfitársai „bölcs“-ként tisztelték. A Tagore-ház az irodalom és művészet központja volt. A család tagjai nemcsak szerették az irodalmat, hanem művelték is. Az egyik bátyja például Bháratit címmel irodalmi lapot alapított. A családi környezet mellett a történelmi helyzet is kedvezett költői fejlődésének. A gyarmatosítás már befejezett tény volt, amit viszonylagos békés időszak követett. A nyugati irodalom majmolásának időszaka már lejárt. A gyarmatosítás és India társadalmi helyzete történelmi szükségszerűségként írta elő a nemzeti öntudat ébrentartását, a régi hindu irodalom továbbfejlesztését, a bengáli nyelv újjáteremtését. A költő kisgyermekkorában apja szigorú nevelési elvei miatt csak a szolgákkal és tanítókkal érintkezhetett. „Szüleim nagyon távol voltak tőlünk minden tekintetben, öltözködésben, táplálkozásban, életmódban, tettekben, beszélgetésben és szórakozásban“ — írja Tagore Emlékezés című könyvében. Gyakori egyedülléte csak fokozta elmélkedő hajlamát. Dús fantáziája a legegyszerűbb természeti jelenségek mögött is különös dolgokat látott. Egy csendes nyári estén ujjongva kiáltott bátyjának: „Most meg lehet fogni a Holdat, mert beleakadt a fa ágaiba!“ Számára a kert minden pálmájának külön egyénisége volt. Az érzékeny lelkületű gyermek kitűnő nevelésben részesült. Házitanítójától már kiskorában megtanulta a szanszkrit nyelvet és eredetiben olvasta India ősi szellemi kincseit. Kendvenc olvasmánya volt a Sakuntala, az Upanishad és Buddha könyve. Később a XIV—XVIII. századbeli „Vaisnava — (Visno-hivő) költők“ tettek rá nagy hatást, akik már az élő bengáli nyelven írták misztikus dalaikat. Első költeményeiben a Vaisnava-költőket utánozta. A bengáli akadémia elvégzése után Angliába utazik jogot tanulni. A jogtudományok helyett azonban itt is költészettel foglalkozik. Különösen Shelley szimbolikus költészetét kedveli. Egy év múlva hazafelé befejezi a Megtört szív (Bhagna hridaja) című költeményét. Állandóan keresi az egyéniségének megfelelő formát. Palatáblát vesz a kezébe, kiül a kértbe, és leírja gondolatait, érzéseit a maguk természetes egyszerű formájában, ahogy spontánul feltörnek belőle. Végleg eldobja a rímes verselési formát, mert gondolatainak pontos közlésében akadálynak érzi. így született meg az Esti énekek című versciklusa, látóhatár
