Irodalmi Szemle, 1961

1961/3 - LÁTÓHATÁR - Mátrai Mátyás: Rabindranath Tagore

amely költői fejlődésének első nagy lépése. A művet rövidesen követte a Reggeli énekek és a Vízesések ébredése című vers-ciklus. Ezeket az ifjúkori költeményeket oly játékos könnyedséggel írta, mint mikor a öisgyermekek pillangót kergetnek. Tagore maga is elismeri, hogy ifjúkori halkszavú verseiből hiányzik a valóság gerince, ritmusuk rapszódikus, s hangjuk romantikusan titokzatos.

1883-ban megnősül és közel tíz évig különböző városokban elvonultan él és dolgozik. Számos műve mutatja, hogy felszabadult a régi hatások alól s egyéni hangja megerősödött. Harminc éves korában hosszabb európai körutat tesz, megismerkedik az európai zenével, amelynek számos elemét megtaláljuk a saját verseire szerzett dallamokban. Dalai rendkívül népszerűkké váltak, ma is gyakran felcsendülnek az indiai nép ajkán. Az európai út után a Szádhaná című irodalmi folyóiratban egymást követik újabb művei, köztük a Csitra című dráma. Mindjobban kialakul később jólismert világnézete, szűk tartalmatlan miszticizmusát felváltja az emberiség problémáival való törődés. Megírja Gora című társadalmi regényét, amelyben határozottan szembefordul a merev kasztrendszerrel, elítéli a gyarmatosítást, és a nemzeti egység fontosságára hívja fel a figyelmet. Ugyancsak ekkor írja szimbolikus drámáinak sorozatát, pl. a Postahivatalt, A sötét szoba királyát.

A költő neve egyre szélesebb körökben válik ismertté, híre átterjed Angliába is. Különösen megszereti Yeats, a kiváló ír költő. 1910 körül Tagore ismét Európába indul és magával viszi Dal-áldozat (Gitandzsali) című költeményét, amelyet maga fordított angolra, s amelyre 1913-ban Nobel-dijat kap. Neve még ismertebbé válik világszerte. A könyvkiadók egymással versengve jelentetik meg műveit.

Tagore kiváló lírikus volt. Költészetében tökéletesen egybeolvad az érzés, a kép és a zene. India bonyolult kultúráját egy új, magasabb-fokú szintézisbe egyesítette. Korszerűvé tette a bengáli irodalmi nyelvet, urbánus és univerzális elemekkel egészítette ki. Költészetének az a legnagyobb értéke, hogy minden eleven szálával korához kötődik, hogy magas művészi szinten fogalmazza meg kortársai s az egész indiai nép gondolat- és érzésvilágát.

Tagore nemcsak költő és zeneszerző, de egyszemélyben filozófus, valláspedagógus és dramaturg is. Bölcseleti kérdésekben az élet céltudatosságát hirdeti. Az emberi lét értelmét a boldogság meglelésében látja, ami — nézete szerint — csak azok számára adatik meg, akik egyéniségüknek megfelelően megtalálják helyüket a világban. Az elefántcsont-torony költészet idegen számára. Az élet megismerésének szükségességére hívja fel a figyelmet. „Aki nem érzi át a világgal való összetartozást — írja —, az börtönben él, amelynek falai idegenek számára.“ (Az élet megismerése.) Számtalan művéből csendül ki, hogy az ember rendeltetése szerint nem rabszolgája a világnak, hanem szeretője.

Még misztikus költészete is erre az életre nevel. Elítéli az aszkétizmust és a „semmittevő“ vallásosságot. Istenét — Buddha tanítása alapján — a világmindenségben keresi és a szeretet szóban jelöli meg. A szeretetben, amely összeköti a szülőt és a gyermeket, az egyes embert és az emberiséget, az embert és a természetet, a munkát és az életet.

Vallásosságával nagyon jól össze tudta egyeztetni hazafiságát. „Kívülről nézve, látszólag sok idegen szokás hódított tért családunkban, de szívünkben ott égett állandóan a nemzeti önérzet soha nem hunyó lángja“ — írja Emlékeim című könyvében. Filozófiájában számtalanszor elítéli a nyugati civilizációt és a gyarmatosítást. „A civilizáció magasabb fokán álló országokban gyakorta csak mint testre tekintenek az emberre, megveszik, eladják, hús-ára van a piacon.“ (Az élet megismerése.)

A gyarmatosítást megbélyegzi, mivel az megfosztja a nemzetet az önkormányzat jogától, az önvédelem lehetőségétől és szüntelenül sérti a nép érzelmeit. Amikor pedig 1919-ben az indiai nemzeti mozgalmat a gyarmatosítók kegyetlenül leverik, a költő a vérengzések elleni tiltakozásul nyílt levélben lemond a „Sir“ címről, amelyet neki az angol király adományozott. Emberszerető humanizmusa a szocializmus világa felé hajlott. 1930-ban a Szovjetunióban járva, nyilatkozatában azt mondotta: „A Szovjetunió célja nem más népek meghódítása, hanem népének kulturális felemelése és a népjólét alapjának lerakása.“