Irodalmi Szemle, 1961

1961/3 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: A futó téllel

és utólag jót nevetnek, hogy beugrasztották az idegent. Szinte hallom, ahogy mondják, hadd prüsszögjön tőle a koma.

A dohánytól ugyan nem, de a csípős hidegtől bezzeg jó néhányszor prüsszen- tek, ahogy Fülekre kocsizom egy deres ablakú autóban.

Füleken már a járási népkönyvtár fűtött helyiségében összegezem, amit megtudtam a könyvekről. Ami sajnos nem sok, sőt édeskevés. Ám a könyv is kevés Sőregen: hatszázhetven darab mindössze; ennek egy harmada csak a magyar, a többi szlovák, és bizony kár a sok szép olvasatlan könyvért; hiszen a magyar könyveknek is csak tizenkettő az állandó olvasója, illetve ennyien veszik rendszeresen igénybe a könyvtár könyveit.

Báger a patakban, könyv a könyvtárban marad Söregen. Ha én is ott maradtam volna, talán befognak dohányt csomózni. S ezt most már azért sem végezném szívesen, mert penészes dohányt kaptam csalógatónak.

Füleken a járási népkönyvtárban ezzel szemben nem penészednek meg a könyvek. Cibuláné krónikaszerűen vázolja a könyvtár működését:

— Harminckét község tartozik hozzánk, Fülekkel együtt. A könyvtár ötven- kettőben nyílt meg, ezerkétszáz könyvvel, ebből kétszáz volt a magyar. Ma kilencezerhatszáz könyvünk van, és ebből ötezer a magyar nyelvű könyv. Itt Füleken ezeregyszáz kölcsönzött könyvet tartunk számon. Az elmúlt évben több mint huszonháromezer alkalommal vittek könyvet. Ha a családtagokat is számítjuk, átlag mondjuk hármat, úgy nem rossz az eredmény.

Kérdés nélkül folytatja, én pedig örömmel hallgatom, bár nem mutatom.

— Hatvankettőig minden lakosra négy könyv fog jutni. Most is húszezer koronát kaptunk községi könyvtáraink bővítésére. A beszerzést már nem úgy gyakoroljuk, mint eddig, most már minden községi népkönyvtárosnak módjában áll a kiutalt összegen olyan könyveket beszerezni, amelyek leginkább megfelelnek a lakosság igényeinek.

— Hibák nincsenek ? — kérdezem.

— Vannak... — feleli gondolkodás nélkül. — A legnagyobb haj, hogy a községi népkönyvtárak vezetőit állandóan cserélgetik. Jó, ha nem tukmálják rájuk a megbízatást. Itt a baj. Persze nem mindenhol. Ott van például Tajti. Ott Kiss Benedek Barnabás ...

— Ismerem... — szakítom félbe a pontos beszámolót, Kiss tanítóra gondolván, arra, hogy íme, már faluján túl is dicsérik az ilyen embert. Nemcsak ott helyben, mint Horváth néni, a tizennyolc gyermekes cigányasszony.

Megköszönöm Cibuláné szívességét és jó munkát kívánva indulok tovább, szívemben hittel, bizakodással, hogy 1962-re valóban meglesz a négy könyv egy főre, a füleki járás minden lakosára. •

írókra és kiadókra, könyvterjesztőkre és az olvasókra gondolok, arra, hogy a futó tél múltával, a márciusi könyvhónap folyamán ki-ki milyen számadást végez majd magában.

Én és velem együtt nyolc fiatal hazai magyar költő a magunkét már Király- neimec és Nagykapos környékén összegezzük. Irodalmi találkozókon, vitaestéken mérjük le, mit adott, milyen értékeket termett a szlovákiai magyar írás az elmúlt esztendőben, mit s mennyit ér az elmúlt esztendő irodalmi termése.

Diákok Perbenyikben, Királyhelmecen, szövetkezeti dolgozók Leleszen, Nagy- kaposon teszik mérlegre, az értelem és érzelem mérlegére, amit olvastak s amiz hallanak.

Itt, éppen itt a Bodrogközben jut eszembe, amit nemrég hallottam. Járási értekezletek küldöttei beszéltek Zselízen és Ipolyságon a művelődésről, olvasottságról, az élet és az író kapcsolatáról. S arcok bukkannak fel emlékezetemben, nevek, mondatok, figyelmeztetések. Magam előtt látom a hirtelen beszédű Pető tanítót Csatáról, ahogy a munkásmozgalom hagyományainak megírására kérte az írókat. „Csata sem volt az utolsó a múlt harcaiban. Nem! — mondta hévvel. Majd könyveket kértek számon a küldöttek. Venczel, Kovács, Nagy elvtársak Zselízről, Szódóról, Garamsallóról. „Kevés a könyv! Könyv nélkül nem megy a kulturális munka! ... És jó könyvtárosok kellenek! Irodalomismertető beszélgetésekre van szükség!“ — figyelmeztettek.

Ezt tesszük most, beszélgetünk. Mérjük és méretjük magunkat itt a Bodrog-