Irodalmi Szemle, 1961

1961/3 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: A futó téllel

Bosszú. Vérbosszú. Az ilyesmi néhanapján még nemrég is megesett a palóc és barkó földön. Legutóbb azért, mert a nemzeti bizottság, amelynek Szabó István az elnöke, valamilyen oknál fogva nem látta jónak és nem javasolta, hogy a legifjabb Kunya-gyerek főiskolára menjen. Emiatt emelkedtek a botok, villogtak a kések, hogy most a hólepte hídon már hűvös józonsággal lehessen erről beszélni, mert az idő, akárhogy is lecsendesítette az indulatokat, még ha a füleki tárgyalás egy részrehajló bírója meg is próbálta csavargatni az igazságot az igazságtalanság védelmére és a nemzeti bizottságot szerette volna elmarasztalni.

De már túl vagyunk a hídon, Szabó Istvánék meg túl a súrlódó, fékező időkön. Jómagam könyvek, .könyvtárak ügyében járok és Tóth elvtársnőt keresem, aki vigyázója, elosztója, rábeszélője az olvasott és olvasatlan könyveknek itt Sörégen, az Erősági szikla alatt, ahol Szabó István szerint jó egészségben él a nép, mégis, ha valamit vállalni kellene, mind nyomorult beteg egyszeriben.

Ezt persze a türelmetlenség mondatja vele, ahogy végigkísér a patakparton és mutatja, hogy az emberek mellett egy gyönyörű gép maradt a patakban, amikor az már nem bírt a hidegtől mozogni. Egy gyönyörű kotrógép, mondja Szabó István elvtárs.

A gép bizony néma szerszám ember nélkül. Senki másra nem hallgat, csak az emberre. Azok közül is csak arra, aki a kezéhez Szoktatja, mint a jó feleséget.

Ekként dobálja felém Szabó István a gondolatait. Türelmetlenül, elégedetlenül. Ezt teszi rövid megbeszélésen is, amit a községházán tartunk, a nemzeti bizottság egyik helyiségében, mivel a kultúrházban télen a dohányt csomózzák. Megnézzük azt is. Dohánnyal is megkínálnak, mondván, hogy nincs finánc. Csak később veszem észre, hogy valamilyen selejtdohányt, penészeset adtak a lányok,