Irodalmi Szemle, 1961

1961/3 - DISPUTA - Jan Rozner: Az új cseh próza

ban fölüti fejét a bizalmatlanság. Ez a bizalmatlanság a családban keletkezett és az üzemben végzett közös munka oszlatja fel.

Ľudko Šnepp Život na tretí (Élet a harmadik hatványon) c. novellájának témája az erkölcsi elkötelezettség és felelősségtudat problémája. S itt rá kell mutatni arra, hogy a próza számára új problémát és újszerű konfliktust fedezett fel. Prózaíróink rászoktak arra, hogy az embert körülményei és életfeltételei s a velük született jellemvonások produktumaként ábrázolják. Prózánk hősei még mindig determinált alakok. Csakhogy az ember cselekedetei nem valami eleveelrendelés következményei. Gyakorta olyan helyzetbe kerül, mely a szabad elhatározás mezsgyéjére, dilemma elé állítja őt, s dönthet tetszése szerint így vagy úgy. Šnepp novellájának ez az értelme: rámutatni a dilemmára és a központi alakot választás elé állítani, hisz az embernek az életben nemcsak egy lehetősége van és neki magának kell választania, épp ebben rejlik az emberi lét bonyolultsága.

Az előadó végül visszatér Nadéžda Sochová művéhez és igen magasra értékeli. Mondanivalója leglényegének, életfilozófiájának a következőket tartja: az élet értelme nem az egyén boldogsága, mert ez a véletlenektől függ. Az embernek más támaszt kell lelnie önmagában. Ez ugyan nem pótolhatja az egyszerű emberi boldogságot, de megkíméli attól, hogy üres és fölösleges életet éljen. A rezig- náció itt a nehezen kiverekedett optimizmus kifejezése.

E művek elemzése és ismertetése után Rozner elvtárs így összegezte a tanulságot:

Ha elgondolkodunk afölött mi a közös vonás Kríž, Klíma, Smetanova, Pŕíbský, Procházka, Šnepp és Sochová műveiben, az ábrázolt emberek és a társadalom konfliktusaiban, az egyedek összeforottságában a nagy közösséggel, a regény és novella hősök erkölcsi felelőségtudatában, vagy az élet céljának értelmezésében, arra a következtetésre jutunk, hogy ezek a szerzők kivétel nélkül különféle szempontok szerint — az egyes ember távlatainak és kilátásainak jegyében — ábrázolják az új társadalom kialakulását. Lassú folyamatot ábrázolnak, mely nem ér véget egy bizonyos ponton, gyakran csak kezdeteiben rögzítik képét, ahol az ember válságaként az átmeneti korszakban, mikor az új emberi viszonyok még nagyon megbízhatatlanul töltik be funkciójukat, gyakran zavarok állnak elő működésükben és sokszor csak kísérletként állnak elő. Mégsem az egymástól független emberek nyüzsgését ábrázolják, az egyes atomok egymás felé közelednek és molekulákká állnak össze.

Az új cseh próza belső irodalmi problematikájáról szólva Rozner elvtárs megállapítja, hogy a nagy regényformátumoktól a szerzők a kisebb műfajokhoz nyúlnak. Kríž regényét kivéve a többi alkotás kivétel nélkül hosszabbra nyúlt novella vagy úgynevezett kisregény. Mindez a nagy társadalmi témáktól való elfordulás és az egyes ember belső ábrázolásának következménye. Ha meghatároznánk a különféle prózai alkotások műfaját, arra a következtetésre jutnánk, hogy az 1948 februárját követő időszak regényeit a gőthei jelzővel, az Erziehungsroman fogalmával jelölhetnénk. A világirodalom sok nagy alkotását sorolhatnánk ide. A hiba ott van, hogy ez a műfaj vált nálunk egyeduralkodóvá.

Manapság a próza skálája nagyon kiszélesedett. Fejlődésnek indult a lélekelemző novella, az egy filozófiai gondolat jegyében kibontakozó próza, az emberek lelki kapcsolatait ábrázoló próza, stb. Ezzel kapcsolatban a meseszövés új módszerei jelentek meg, új stilisztikai és kompozíciós elemek. Am a kritika többnyire megelégedett annak a megállapításával, hogy a szerző él-e, vagy nem él bizonyos modern kifejező eszközökkel, pl.: az ich- formával, a belső monológgal va.qy egyebekkel. Am ezek a kifejező eszközök már körülbelül száz vagy legalább is negyven éve ismeretesek. Čapek és Vančura ebben a tekintetben sokkal tovább mentek. Ennél érdekesebb tanulmányozni, hogy hol és miért használ a szerző ilyen kifejező eszközöket.

Amennyire Procházka Zelené obzory (Zöld látóhatár) c. novelláját fölébe helyezték Ivan Kríž regényének, ez nem kis részben azért történt, mert Procházka „modern“ stílussal élt. Procházka ugyanis az ember lelki állapotának ábrázolásánál a mai ember szellemi ismereteinek egész fegyvertárát használja. Bizonyos érzelmi állapotokat pl. a modern technika vagy a marxista filozófia terminológiájával közelíti meg.

Procházka elbeszélését három úgynevezett „terv“ jellemzi: A szerző részint azonosul hősével, az ő nevében beszél, részint fölötte áll, bizonyos távolságot tart tőle és ironizálja, részint a belső monolog sürgönystílusában fogalmazott, rövid és ellentmondásos csattanókkal él. A lényeg tehát ebben rejlik: a szerző jellegzetes viszonyában az elmondottakhoz, a hőssel való azonosulásban, s ugyanakkor ironikus magatartásában.

Az előadó véleménye szerint Procházka Záveje (Hófúvások) c. novellája sokkal érettebb, drámaibb és tágabb koncepciójú, mint az előbbi, annak ellenére, hogy nem élt hasonló „modern“ eszközökkel. Bizonyos mértékben ugyanolyan „régi módi“, mint Kríž regénye. A magyarázat egyszerű: itt objektivizált elbeszélésről van szó, s ez egészen más eszközöket követel. Ebből pedig az következik, hogy a szerző nem választhatja eszközeit önkényesen, csak az anyag birtokba vételével összhangban alkalmazhatja őket.

Fölöttébb modern és a hagyomány hatásától teljesen mentes novelláinak megfogalmazásában Nadéžda Sochová. Az elsőben a legtöbb helyet a központi alak múltjának ecsetelése foglalja el — ez egy mélyen megrázó kalei- doszkopszerű kép az első köztársaság idejében a társadalom legalján vergődő emberekről. A másik novellában a központi alak szemeivel szinte szakszerűen figyeli a motorkerékpárosok