Irodalmi Szemle, 1961

1961/3 - DISPUTA - Jan Rozner: Az új cseh próza

versenyét. Ugyanakkor a befejezés mindkét novellában egy bizonyos lelkiállapot hiteles rajza, az első novellában a befejezésben jóformán nincs is cselekmény. A befejezés így ellentmond az előbbi részek cselekményes jellegének, s a próza az elbeszélés .e formájának ellenére teljes mértékben kifejezi a mondanivalót. A harmadik novellában a szerző szinte lépésről lépésre követi alakjait és lejegyzi minden aznap kinmodott szavukat: az elbeszélés a retardáció, a cselekmény lassításának elvére épült. E retardáció ellenére a szerző bizonyos lírai légkört s egyben drámai feszültséget teremt.

A modern próza elhagyta a cselekmény felépítésének régi eszközeit, a bonyodalom megteremtésének törvényeit, a cselekmény fokozatos felépítését és motivációját. Alexander Kliment Maria c. novellájában hasonló kísérletbe bocsájtkozott. Novellája bizonyos lelki- állapot ábrázolása. Tetszés szerint hozzá lehetne írni még száz oldalt, vagy ugyanannyival kurtítani lehetne. A belső monológ lehetővé tette a szerzőnek központi alak lelkivilágának közvetlen megjelenítését az olvasó számára. Kliment prózája megnyeri az olvasót civilizmusával, külsőségek és belső mozzanatok aprólékos megfigyelésével és ecsetelésével. Ugyanakkor a szerző engedett a belső monológ könnyű csábításának Hájek szerint fokozatosan kényelmes párnával vált számára, amelyen elszunyad a formateremtő akarat. így a belső monológ lassan tartalmatlanná válik, a hősnő mintegy kalitkába fogva kering a magateremtette útvesztőben, nem is kísérli meg helyzetének tárgyilagos felmérését, pl. férjéhez való viszonyát, aki elhagyta őt — nem keresi további életének célját és tartalmát.

Az alábbiakban Rozner Jirí Hájekkel egyetértésben megállapítja, hogy ez a Mária lényegében egy nagyon jóravaló, de átlagos inteli- genciával rendelkező nő, akire nagy mértékben hatott a modern irodalom, főképp a költészet. Vagyis belső monológjának következtében Máriának két arca van, s ezért ez az alak mesterségesen teremtett, irodalmi alak. Belső monológjának jellege szerint nagyobb körben kellene élnie, többet és világosabban kellene gondolkodnia s végül valami megoldásra jutnia.

Egyébként a modern próza negatív hatása némely szerzőnél csak egyben jut kifejezésre: pillanatnyilag kedvüket lelik a cinikus grimaszokban és pózolásban. .

Az előadó később megállapítja, hogy ez a próza nagyonis kezdeti stádiumban van, de mindenképpen új irodalmi áramlatot jelent, annak ellenére, hogy a kritika alig vette észre. Azután két kérdést tesz fel magának — az első így hangzik: tehát a legújabb prózairodalom körül minden rendben volna? A felelet: Látszólagos ellentétben azzal, amit az előbb elmondtam, egyúttal azt gondolom, hogy ezt nem lehet egyértelműen ráfogni. Nemcsak arról van szó, hogy az erkölcsi problematikát nagyon szűkén is lehet értelmezni, mint érzelmi problematikát vagy a nemi élet kérdéseit. Am az idő megmutatja, hogy a legújabb prózairodalom erkölcsi preblémáinak tág köre nem sekélyesül-e el, és megmutatja azt is mi á múló irodalmi divat benne. Am én valami másra gondolok. Ha az előző irodalmi időszak mindent politikai szemszögből látott, ha minden alakja bizonyos politika képviselője volt, a legújabb prózában ez a tényleges és tagadhatatlan politikai realitás már nem létezik. Itt Rozner elvtárs rámutat néhány kivételre, különösen a szlovák irodalomban, ezt azzal magyarázza, hogy Szlovákiában a politikai konfliktusok talán szembeötlőbbek, s egyben megállapítja, hogy az ember nemcsak bizonyos erkölcsi, emberi viszonyok közepette él, de egy meghatározott politikai valóságban is. Csakhogy ezt a legújabb cseh próza megkerüli — talán a sematizmus recidívájától való félelmében, vagy más okoknál fogva, amelyeket érdemes völna fontolóra venni. Ezért a legújabb prózairodalom kevésbé drámai, kevésbé polemizál, s ezért a mai élet ellentmondásainak egy része elkerüli figyelmét.

Közben Rozner elvtárs rámutat néhány politikai problémára is, mint a jellemtelen opportunizmusra, a politikai hatalommal való visszaélésre, a kispolgári mentalitás újjáéledésére, melynek lényege a szerzés. A szocializmus célkitűzése ugyan, hogy minél szélesebb tömegek számára lehetővé tegyük a civilizációs eszközök minél nagyobb mértékben való megszerzését, de ha dolgok birtoklása az élet értelmévé válik, lényegében a szocializmus értelme sikkad el...

A második kérdés így hangzik: Tegyünk szemrehányást legújabb prózairodalmunknak azért, hogy nem ábrázolja az élet nagy témáit? Dehát a nagy téma valóban megoldást jelent-e, vagy valami csodálatos, mindent gyógító orvosságot. S ha igen, lényegében mi a mai életben a nagy téma a próza számára? Érvényét vesztette talán a nagy költő szava, mely szerint az az igazi nagy művész, aki egy harmatcseppben tükröződni látja az egész világot? Vajon az irodalom nem nagy témákat ragad meg akkor, ha az emberi viszonyokat ábrázolja a maguk időszerőségében és tipikus voltában, s ugyanakkor egyszerűségükben?

Rozner elvtárs így adja meg a feleletet saját kérdésére:

Léteznek-e egyáltalán nagy specifikus témák, ha ezt a fogalmat lerántjuk az általánosságok patetikus magaslatairól s konkrét bonyodalmakban és regényalakokban megtestesítve képzeljük el magunknak? Lehet, hogy a nagy témák nem is léteznek, csak egy létezik: a képesség meglátni a konfliktusokat, a feszült emberi viszonyok lényegét a maguk sokoldalúságában és kiélezettségében. Lehet, hogy tévedtem, de ezt oly fontos kérdésnek tartom, hogy örülni fogok, ha a vita kellő útmutatást nyújt e tekintetben.