Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - Miloš Krno: A fölösleges ember

alatt koromfekete volt és hosszú fonatokban hullt alá a vállára. S a kéz, az agyondolgozott, eldurvult kéz hímezte egykor a párnáját.

— Julka — tört föl melléből a hörgő, nehéz hang — hát lehetséges? Szemét eltakarta puha tenyerével és felsóhajtott:

— Istenem, istenem!

Egykor erős volt, fiatal és ez az asszony itt akor csak tizennyolc éves volt. Egy csendes októberi este történt. Hullott a fák aranyló lombja, az erdőben a tágas tarlók mögött bódító illatot árasztott a kakukkfű. Régen leselkedett már Julka után, aki a legszebb lány volt az atyai birtokhoz tartozó majorságban. Akkor zsebében érezte már a doktori diplomát, amelyen alig száradt meg még a tinta, és az orra alatt már férfiasabban serkedt a bajusz, sosem érzett bátorság ömlött el ereiben. Julka mosolya a fiatalság heves szépséget árasztotta felé. Sokáig csókolta a száját, mindketten szinte elfulladtak, és erősen magához ölelte fiatal, rugalmas testét. „Elveszlek, Julkám, elveszlek“ — ezt suttogta a fülébe és a lány hitt neki. Régen kivágták már az erdőt, ahol hűséget ígértek egymásnak. Ő későbben bevonult. Mindaddig szerelmes leveleket írogatott a lánynak, míglen az tudtára adta, hogy várandós. A földbirtokos fia és egy béreslány? Nem! Ebbe nem megy bele az apja. S az apa valóban nem egyezett bele. Ötszáz koronát adott Julkának és a bábaasszonyhoz küldte, csakhogy a beavatkozás nem sikerült. A gyermek mégis világra jött, egy nyomorék kisfiú, aki mint egy ványad kis légy, alig két napig élt. Később hírét vette, hogy Julka férjhez ment.

— Vétettem ellened, — szólt az asszony felé fordulva. Am hidd el, szerettelek.

— Ami volt, volt, — mosolygott keserűen az asszony és vállat vont. — Az úri szerelem kurta, mint a nyúl farka . ..

— Nem, ne beszélj így — mondta tiltakozva és felkelt a pádról. — Nekem is fájt. Lásd, meg se nősültem.

— Bizonnyal akadt elég olyan, aki hitt magának.

— Akkoriban nem tehettem másképp, más idők jártak. Most meg . .. legyintett egyet a kezével — már nem sokáig húzom. Rákot találtak rajtam. De van néhány ékszerem az anyám után. — Hirtelen megelevenedett — eladogatom őket és a pénzt elküldöm neked.

Az asszony szánta is meg nevetségesnek is tűnt neki, ugyanakkor még jobban meggyűlölte. Milyen elvakult egy ember, milyen utálatos. Karját mellén összefonva megállt előtte és hangosan felkacagva a szemébe vágta:

— Nem kell a pénze!

Kérlelő szemét rávetette és fojtott hangon így szólt:

— Jóvá kell tennem, amit vétettem ellened.

Megint jóvá akarja tenni, megint azt kívánja, hogy mindent elfeledjen. És hogyan? Pénzért! Ezek számára semmi sem változott meg a világban — okoskodott magában az asszony — semmi, de semmi sem változott. Abban a hiszemben élnek még most is, hogy az ő alamizsnájuktól függ, nevet-e vagy sír az ember.

Mikor kétségbeesetten újra megismételte, hogy jóvá akarja tenni vétkét, az asszony tekintete megkeményedett és hűvösen rászólt:

— Csak száradjon a lelkén haláláig ez a bűn.

Az öregember megremegett és keserű fájdalom markolta meg a szívét.

— Julka, hát nem érted — nyögte.

Elfordult, kezével a kerítés mellett domborodó apró sírra mutatott. Aztán halkan, kimérten azt mondta:

— Ott nyugszik, szegénykém. — Majd felemelte hangját: — A gyerektől, az anyaság örömétől is megfosztott.

Búcsú nélkül büszkén távozott és vissza se tekintett, mikor utána kiáltott:

— Julka!

— Senkit se szerettem annyira! — gondolta magában, mikor kitántorgott a temetőből.