Irodalmi Szemle, 1961
1961/3 - Duba Gyula: Harc
A dombok mögött lassan lenyugvó nap fényébe öltöznek a faluk. Vörös a nap és olyan valószínűtlen, mintha egy kezdő festő mázolta volna fel a láthatár szélén gomolygő ködök fölé. Az erdő hólepte fái is vörös színben ragyognak. Csak az emberek arca sötét. Tölgyerdők és bükkösök között kanyarog az út kelet felé, dombnak föl, lejtőn le, fölötte kopott tollú, színtelen hangú varjak keringenek károgva. Mintha belerekedtek volná a kilakoltatottakkal szemben érzett együttérzésük vagy talán kárörömük állandó ismétlésébe. Nem, nem káröröm ez, inkább sajnálkozás és rokonszenvérzés, valahogy így; na lássátok, most ti is otthontalanok vagytok, akárcsak mi! Valóban, az emberek ugyanolyan szegényesek, kopottak és bánatosak voltak, mint egy széljárta, csupasz topolyafán gubbasztó komor varjúsereg. Negyvenöt decemberében a Garam környékén megállt a front. A németek a nyugati parton fészkelték be magukat, a szovjet haderő a keleti oldalon foglalt állást. Egész télen szüneteltek a hadműveletek. Néha át-átruccantak egymás területére és kisebb csatározásba fogtak. Egy rozoga, kétfedelű német repülőgép heteken keresztül minden éjszaka átrepült a keleti oldalra és kisméretű bombákat eresztett maga alá a mélybe. Bombái hol egy lovat öltek meg, vagy egy őrtálló katonát, majd meg egy lábasólat találtak telibe és a benne levő három malacot szétszórták, egyet a közeli kocsiszín tetejére, egyet a drótkerítésre, a harmadikat pedig a diófára dobták fel. Különben kevés kárt okozott az egyhangúan kelepelő gép, arra sem tartották érdemesnek, hogy lelőjék. Csak a pincékbe menekült civil lakosságot ijesztgette, már ismerték és tudták, hogy amikor elhalkul a búgása, akkor oldja ki a bombáit, rövidesen következnek a robbanások. Ilyenkor sóhaj nélküli némaságban bújtak közelebb egymáshoz és összekulcsolták a kezüket. Amikor a robbanások hangja elhalt, megélénkültek, egyszerre össze-vissza beszéltek és találgatták, hová hullhatott ez a szállítmány. Március elején a szovjet hadvezetőség elrendelte, hogy a Garamtól keletre harminc kilométeres körzetben ki kell üríteni a falvakat. A falvak megindultak kelet felé. Egyetlen utat hagytak szabadon számukra, a többi utakon hadiszállítások folytak. A szekérkaraván a végtelenbe nyúlt, mint egy lustán elfekvő, lármás óriáskígyó. Öt órakor fújni kezdett a szél. Csendesen indult, alig érezhetően meg reszkettette a behavazott, sárgalevelű bükköt, aztán hirtelen támadt rohammal bevette az erdőt, hogy a magas, erős fák sóhajtva belenyögtek. Nyílt terepen sivítva hordta a havat, apró réseket talált a ruhán, a csizmákat meg teleszórta finom, sószerű porhóval. A gyaloglásban felmelegedett és átnedvesedett csizmákra vastag jégpáncél fagyott. A vonuló emberek kendőkkel kötötték be az arcukat. — ítéletidő — morogta maga elé egy öregasszony — veri az isten a népet! Magas, sovány asszony volt, ünneplő fekete szoknyában és ugyanilyen színű félkabátban, fejét, nyakát és felső testét kopott rojtos nagykendővel bugyolálta be. Hatvan éves lehetett. Nagydarab, sovány, de bőtőgyű pirostarka tehenet vezetett láncon. Ugyan inkább húzta maga után, amennyire az erejéből tellett, mert az állat botorkáló léptekkel alig-alig járt. Néha meg is állt, harc Duba Gyula
