Irodalmi Szemle, 1961
1961/3 - Duba Gyula: Harc
fejét a földre szegte, nagyokat fújt, lábai megcsuklottak, mintha le akarna feküdni. Ilyenkor az öregasszony izgatottan kiabált. — Ne te, Rózsa!... üssed őt, Jani, mert ha lefekszik, nem bír felkelni. A tehén után alacsony emberke baktatott, nagy katonacsizmáiban meg-megbotolva a hókupacokban. Jobb kezében sárga görbebot, falusi öregemberek támaszkodnak ilyenekre. Nagyokat húz vele a tehén csontos lapockájára. — No Rózsa, no... gyerünk még, ne feküdj le, mert belep a hó és megfagysz! No, gyerünk Rózsa! Vékonyka hangja reszket a hidegtől. Át van fázva a csontjáig, a metsző szél minden melegséget kifújt belőle. Pedig az apja nyúlbőrprémes télikabátját viseli — térden alul ér neki — és a fekete báránybőr kucsmáját a fülére húzta, alig lát ki alóla. — Messze van még, öregmama? Mikor érünk már oda? — Nemsokára Janika, ne félj, nincs már messze! Dél óta ezt mondja az öregasszony. Reggel indultak el, most sötét este van. A feleúton vannak. Reggel még úgy indult a nap, mint a többi háborús napok. Hatkor felkelt az apja és kiment az istállóba, megetetni és megpucolni a Rózsát. Ahogy világosodni kezdett, beszólt az ablakon. — Ilona, gyere fejni! Anyja sóhajtozva kelt fel a konyha talajára szórt szalmáról. Itt aludtak szorosan egymáshoz bújva. Az első szobában — ez volt a tiszta szoba — az anyja menyasz- szony bútoraival — két kapitány lakott, a hálószobában pedig tíz géppisztolyos. — Megyek már ... megyek ... — Lassan öltözött az anyja és a derekát tapogatta. — Fáj a dereka, édesanyám? — Fáj. Tíz éves húga gombóccá kuporodva aludt mellette. Felkelt a nagyanyja is, tüzet rakott. Erőlködve fújta, mert a nedves fa nem akart égni, és a kitóduló füsttől szárazon köhögött. Jól bírta még magát az öregasszony, szívós volt, az élet ütései úgy pattantak le róla, mint egy nyersgumi tömbről a kalapács. A férjével, Jani nagyapjával, harminc éves együttélésük alatt annyit dolgoztak, amennyit ember csak dolgozni bír egy életen keresztül és szereztek húsz hold földet, szép kőházat s vagy hatvan sor szőlőt. A szorgalmas nagyapa — mig élt, úgy hívták, öregattya — néhány éve meghalt, Janinak csak akkor jutott eszébe, ha pillantása az első szoba falán függő fényképre esett, amelyen egy nagybajuszú, daliás bakakáplár fogja gyengéden nagy kezében az öregmama kezét. Anyja jött be, sajtárban hozva a párolgó habos tejet. Ilonka, a kishuga is felébredt. — Édesanyám, adjon tejet! Éhes vagyok. Ilonka tárgyilagos teremtés és nem sokat törődik a háborúval. Mindnyájan tejet ittak, öregmama is a tűzhely csempe oldalának dőlve, amikor Breznicky kopogott az ablakon. Kovács bácsit kereste. Kovács bácsinak az édesapjukat hívták a faluban. Nem a kora miatt, harmincnyolcadik évében járt, tehát nem volt öreg, de olyan magas, erős ember volt, és olyan komoly, hogy a tőle idősebbek is bácsizták. A nagyanyjuk szólt ki. — Az istállóban van. Az ember hátrafelé tartott az istálló felé. Riadtan nézett össze az öregasszony meg a menye. Mit akarhat Breznicky? Breznicky szlovák ember. Amikor a front a Garam túlsó partjára tolódott, puskát kapott, piros karszalagot és policajtnak hívták őt. A faluban Breznicky képviselte a háborúban a békét. A bíró meg Breznicky, ők voltak a rend, és a jövő. Vele beszélni is lehetett, mert tudott magyarul. — Nem lehet az, Kovács bácsi — mondta éppen az istállóban — menni kell. .. mindenkinek menni. Parancs ... szigorú ... Kovács János bement az előszobába a kapitányokhoz. Éppen reggeliztek. Megállt az asztaluk előtt. — Mi az papa? Miért vagy olyan komoly? — Evakuáció ... ja igyom... mama megy. Jani megy, Ilonka... všetci idú... kuda?... neznám ... — sa kezével kelet felé intett. Törte a szlovák nyelvet, oroszul keverte. Idegenül, torzítva gördültek le ajkáról a szavak, de az oroszok megértették. — Aha ... evakuáció ... no, vojna ___ h áború van. — Adjatok két lovat meg egy kocsist — magyarázta kézzel-lábbal Kovács János, mert az ő lovait elvitték a németek — kölcsön ... adok érte két borjút meg hat juhot! Úgysem vihetném őket magammal — gondolta. Az egyik kapitány felkelt és megveregette a vállát. — Jól van, papa. Ezután ment csak be a szalmával borított talajú konyhába.
