Irodalmi Szemle, 1961

1961/2 - SZÍNHÁZ-FILM - Agneša Kalinová: A III. Csehszlovák Filmfesztivál

Agneša Kalinová A III. Csehszlovák Filmfesztivál

A III. Csehszlovák Filmfesztivál alkalmával, mely nemrég Ostraván zajlott le, egy tetszetős külsejű propagációs közlemény kiadására került sor; ennek teljes három oldalát egy névsor foglalja el, a múlt évben kitüntetett filmművészek névsora. Ha ennek alapján alkotnánk magunknak véleményt — bizonyos mértékben jogosan is, hiszen volt olyan év, hogy a kitüntetett filmek névsorán csak két-három film szerepelt, s azok is többnyire trükkfilmek voltak — most nyugodt lelkiismerettel kijelenthetnénk, hogy rendkívül sikeres esztendő áll mögöttünk, hogy a besztercebányai konferencián kitűzött célokat már-már elértük, s a további fejlődés útja világosan ki van jelölve.

S mindjárt kiderül, hogy mindez nem is annyira világos és egyszerű, s a művészetben ilyesmit el sem lehet képzelni. Kétségtelen, hogy három film, eltekintve a díjak formájában kifejezésre juttatott nyugati bókoktól, filmművészeink törekvéseinek és alkotómunkájának legszebb eredménye. Erről tanúskodnak a nagy célkitűzések, s az azoknak megfelelő feladatok teljesítése, amit a dramaturgia, a rendezés és a technikai kivitelezés egyensúlyba hozása révén értek el. Ez főképp az első két filmre érvényes, melyek a véletlen körülmények folytán ugyanazt a történelmi időszakot ábrázolják, a Heydrich birodalmi protektor elleni merénylet után bekövetkezett szörnyű terror időszakát. Egyik film se elégedett meg a történelmi tények puszta leírásával. A közelmúlt e tényeit a jelenkorhoz intézett fel- hívás- és figyelmeztetésként alkalmazza, harcos módon aktualizálja a múltat és szembesíti a jelennel. Ám itt ezen a ponton megszűnik a hasonlóság. Jxrx Krejčík rendezése, mely Jan Drda Felsőbb elv c. drámai novellájára támaszkodik, lényegében erkölcsi és filozófiai konfliktust old meg, s egy idős tanárember politikai fejlődésére helyezi a hangsúlyt, aki a passzív ellenállástól a nyílt és világos állás- foglalásig jut el, Jifí Wiess pedig, Jan Otčená- šek Romeo, Júlia és a sötétség c. költői novellája alapján egy humanizmussal átitatott szerelmi történeten át, tehát inkább érzelmi oldalról közelíti meg ezt a tragikus időszakot.

Azt hiszem, mindkét módszer helyes, különösen a kiegyensúlyozott művészi alkotásban, ahol a tények tág értelmezése az alkotót megóvja az egyoldalúságtól, az első esetben a racionalista okoskodástól, a másik esetben pedig a túlzó szentimentalizmustól. Emellett elgondolkoztató tény, hogy ez a két átlagon- felüli mű, nemcsak fent említett értékeivel tör ki a múlt évi termés keretei közül, egyúttal visszatérést jelentenek a megrázó és drámai háborús témákhoz, míg a többiek nagy

része (37 közül 24) már tematikailag is a jelent ábrázolja.

Itt egy kis kitérőre kényszerülök és meg kell említenem, hogy az egyetlen figyelemreméltó szlovák film, a Pieseň o sivom holubovi (Ének a szürke galambról), mely 1960-ban készült, bár kevésbé tökéletes és kevésbé kiegyensúlyozott, mint az előbbi kettő, annak ellenére mégis nagyon üde, közvetlen hatású, ugyancsak a gyermekkor ösztönös, derűs optimizmusa és a háború megsemmisítő pusztító ereje közti tragikus és örök ellentétre épül.

A legegyszerűbb mód az volna e paradoxtól való szabadulásra, hogy a háborútól elmúlt tizenöt évre hivatkoznánk, s arra, hogy ez a távolság lehetővé teszi a tények differenciáltabb értelmezését és a valóság nagyobb mértékű stilizálását. Azzal is érvelhetnénk, hogy a szocialista kinematografia az utolsó években másutt is nagy sikereket ért el mindenek előtt az intim emberi drámák megvilágításával a háború mindent elsöprő, megsemmisítő viharában, akár a Ballada a katonáról c. szovjet, vagy a bolgár—német Csillagok c. filmben (mely a motívumok szempontjából hasonlatos a Romeo, Júlia és a sötétség c. filmhez). Mindez ugyan megmagyarázza, de nem oldja meg ezt a kérdést.

így nyitva marad a valóban hatásos konfliktus kérdése ott, ahol már nem életről és halálról van szó, hanem — hogy úgy mondjam — az élet értékeiről. Mert a Šmyk (A lejtő) c. film is, melynek bonyodalma van (kémek és diverzánsok teszik kockára nyakukat benne), még ez is kissé félresikerült, mégpedig ott, ahol lényegbevágót akar mondani, ahol tizenöt éve tartó erőfeszítésünket meggyőzően és kellő pszichológiai hatással akarja ábrázolni s így indokolni a diverzáns erkölcsi csődjét. Ha ezt a filmet mégis a legjobbak közé számoljuk, akkor mindenképp más erényeit vesszük tekintetbe, elsősorban két alkotójának, Brynich rendező és Kališ operatőrnek azt a fékezhetet- len ifjúi vágyát kell dicsérni, hogy újszerű és meglepő kifejező eszközöket alkalmaz, hogy teljes mértékben kihasználja a széles filmvászon adta lehetőségeket és a vetítőterem akusztikáját, olykor a mondanivaló rovására és hatáskereső effektusok árán is.

Körülbelül hasonló érdemekre hivatkozhatunk egy sokkal pompázatosabb eszközökkel megvalósított mű esetében is, mely sajnos a nézők meg nem értésével találkozott, Vláčil eléggé mereven szimbolizáló Holubica (Galamb) c. filmjére gondolok. Ján Cufík operatőr itt helyenként kizárólag képzőművészeti értékeket teremt. Am olyan tiszta és meglepő értékeket, hogy minden kétségen felül a