Irodalmi Szemle, 1961
1961/2 - FIGYELŐ - Ladislav Štoll: A szocialista kritika feladatai
szeptember nyolcadiki számában rámutatott arra, hogy ideje már abbahagyni a játszadozást a „modern“ szóval, mert helyesen megsejtette, hogy ez nem is annyira ártalmatlan játék, hogy itt nemcsak félreértésről van szó, de eszmei zűrzavarról is és e fogalommal való visszaélésről. Hendrych elvtárs a Képzőművészek Kongresszusán joggal visszautasította e visszaéléseket és művészeink teljes egyetértésével meggyőzően kimutatta, hogy szocialista világunk miként értelmezi a modernség fogalmát. Az úgynevezett „modern“ művészet kérdése az utóbbi időben a nemzetközi marxista művészet-elmélet érdeklődésének középpontjába került. A Szovjetunióban nagyon sok e témát fejtegető elméleti munka jelent meg. V. Ke- menov, G. Nedosivin, V. Prokofjev, K. Naumov, V. Percov munkáira gondolok és „A revizio- nizmus ellen a művészetben“ c. tanulmánykötet szerzőinek munkáira stb. E kérdések tisztázásához nagyon értékes hozzájárulást jelent a szovjet esztétáknak „A marxista-leninista esztétika alapjai“ c. kiváló munkája. Tavaly júliusban a római Gramsci-intézetben vita folyt a formalizmus, avantgardizmus és a dekadencia kérdéseiről, s e vitán résztvett az olasz marxista műelméleti kutatók egész sora. A vitát Olaszország Kommunista Pártja Központi Bizottságának tagja, Mario Alicata foglalta össze. A kutatások és viták eredményeként nyilvánvalóvá vált — bizonyos dolgokban bármennyire különböznek is a nézetek — hogy azok a művészi megnyilatkozások, amelyeket a modernizmus, formalizmus, dekadencia és az avantgardizmus fogalmával jelölünk, nagyon bonyolult, bensőleg nagyon differenciált, ellentmondásos útkereső irányzatok sokaságát jelentik, az izmusok összevisszaságát, s olyan történelmi övezetet alkotnak, mely a kapitalizmus imperialista szakaszára, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idejére esik. E jelenség szociális gyökereit a polgári társadalom mély válságban s az individualista polgári kultúra kiúttalan helyzetében kell keresni. Megnyilvánulásainak tarkasága, politikailag és eszmeileg heterogén volta ellenére ez áramlatok sokaságának van néhány jellemző közös vonása, s e vonások eredete a közös gyökérzetben keresendő, t. i. a túlburjánzó szubjektivizmusban, a túlnyomóan kispolgári értelmiség individualista pszichológiájában, mint arra Lenin többízben is rámutatott. A XIX. század utolsó évtizede óta s főképp a Nagy Októberi Szocialista Forradalom óta a művészi alkotó munka területén egyre határozottabban két alapvető törekvés, két eszmei-esztétikai koncepció körvonalai bontakoznak ki; az egyiknek nyilvánvalóan objektív, demokratikus beállítottsága van, egyre inkább közeledik a forradalmi munkásmozgalom ideológiájához és új realista kifejezési formákat keres. A másik, az individualista irányzat egyre nagyobb válságba jut. Mindkét oldalon találunk tehetséges és kevésbé tehetséges művészeket, kivá’ó és kevésbé kiváló szellemeket, ingadozókat és kevésbé ingadozókat, akikre időlegesen hatással van a forradalmi társadalmi folyamat pátosza, mely egy időre egy csoporíba és egy zászló alá tömörítheti az ellentétes törekvések képviselőit is. Ugyanis fel kell ismerni azokat az őszinte, nonkom- formista művészeket, akik a naturalizmussal és akademizmussal együtt elvetették az egész realista hagyományt s úgy vélték, hogy ezzel elvetették az átkozott polgári civilizációt is. Rendszerint nemes hajthatatlan jellemű és nagyon tehetséges művészekről van szó, akik mélységes undorral tekintettek a polgári világra, s végül eggyéforrtak a proletárforradalommal. Nagyrészt az ő érdemük volt, hogy az avantgardista és modernista művészi törekvések jelszavai hamisítatlan arcként csendültek. Azért helytelen volna, ha e történelmi törekvéseket valamilyen normatív esztétika jegyében mérnénk fel, ha nem látnánk e folyamatok teljes bonyolultságát és összetett voltát, ha nem vennénk észre az egyik vagy a másik irányzat belső ellentmondásait és nem tennénk vizsgálat tárgyává mindkét irányzat belső differenciációjának folyamatát. Szép és nagy feladat áll előttünk, s e feladatot csak olyan kritika oldhatja meg, amelynek érzéke van a konkrét történelmi meglátásokra. Megmagyarázni e bonyolult folyamatot, mely nemrég még értelmiségünk nagy részének élménye volt, s mely nálunk csökevényes formában még ma is tovább tengeti életét, és a kapitalista világ értelmiségének túlnyomó többsége most éli át, ez marxista művészettudományunk egyik komoly feladata. Minden esetre ez nemcsak esztétikai-elmé- leti feladat, egyúttal s elsősorban politikai és eszmei harci feladat. A modern művészet történelmi gyökerei Az avantgardizmus balszárnyának néhány anarchista beállítottságú teoretikusa egy időben megkísérelte, hogy a polgári civilizáció iránti undor jegyében fogant, úgynevezett elátkozott költészet szubjektivista hagyományára alapozza esztétikáját s a nagy Okóber pátoszával akarta szentesíteni a világkultúra nagy realista és demokratikus hagyományaival szembeforduló, nihilista esztétika lényegében dekadens kódexét. Ugyanakkor arra hivatkoztak, hogy az európai modernizmus bölcsőjénél, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtt bekövetkezett válság Iegkezdetén ott áll esztétikájuk legtiszteltebb két alakja, Baudelaire és Rimbaud, a két vérbefolytott francia forradalom reményeiben osztozó költő.
