Irodalmi Szemle, 1961

1961/2 - FIGYELŐ - Ladislav Štoll: A szocialista kritika feladatai

Nem kétséges, hogy az 1848. év forradalmi munkásságának veresége, — Gercen „A túlsó partról“ c. munkájában oly szépen ecsetelte megrázó hatását — s a Párizsi Kommiin veresége Európában hosszú évtizedekre meggátolta az emberi viszonyok, a demokrácia és a humánum fejlődését. Németországban a lelketlen és eltompult porosz szellem lett úrrá. Keleten, látszólag megingathatatlanul ott állt Európa zsandárja, az orosz cár. A nemzetközi munkásmozgalom Marx és Engels halála után, a II. Internacionále opportunistáinak és revi- zionistáinak érdeme folytán, elvesztette szeme elől nagy és merész célkitűzését. A tudomány felfedezései és a technika nagy tettei, amelyekre a polgárság pozitivista optimizmusa támaszkodott, nem hozták meg a boldogságot az emberiség számára. Ezt mutatta meg szépen Anatole France, a „Pingvinek szigete“ c. regényében. A pénzgazdálkodáson alapuló viszonyok általánossá váltak, a pénz szabadsága kiteljesedett, az emberi viszonyokat befagyasztotta, elhervasztotta a költészetet, megkezdődött az a folyamat, mely most a dollár országában éri el csúcspontját.

így történt, hogy a XIX. század Franciaországában, az emberiség legnagyobb reményeinek, egyúttal legnagyobb csalódásainak földjén, a költészet individualista és pesszimista lázadással reagál, mely a polgári konvenciók iránti őszite, mély utálatban nyilvánul meg, utálatban a polgári erkölccsel és esztétikával szemben, maró gúnnyal illeti a polgárt és baljós próféciákat suttog a fülébe. Maxim Gorkij Verlaine-ról írt cikkében nagyon mélyen elgondolkodott ezen a jelenségen.

Nem kétséges, hogy a marxista irodalom- történet és irodalomelmélet megmagyarázza e jelenségeket és feltárja azok okait. Megérti az úgynevezett elátkozott költők mély boldogtalanságát, igaz őszinteséggel átélt tragikus emberi sorsát és leleplezi epigonjaik nevetséges pózolását. Ugyanakkor értékelni tudja eme érzékeny szellemek művészi alkotását, hiszen érzelmeiket és gondolataikat, az élethez való esztétikai viszonyukat gyakran nagyon eredeti és ihletett művészi formában fejezi ki erős és elvitathatatlanul erős hatásuk volt az újkori költészetre.

A marxista kritika érti a legjobban, hogy sok tehetséges és érzékeny, romantikus forra- dalmisággal áthatott szellem, aki társtalanul és boldogtalanul, az élet igazi értelmét keresi s a humanizmus gyakorlati megvalósítását áhítja, ha nem ismerte föl a társadalom születőben levő, megváltó erőit, mint fölismerték azokat a tudományos szocializmus megalapítói, — hogy ilyen ember lelkivilágán a kapitalista társadalmi viszonyok örökösnek vélt valósága közepette keserű életérzés uralkodott el, mely végül is felőrölte erkölcsi erejét, mély kiábrándultságot, pesszimizmust és iróniát váltott ki benne.

Stendhaltól Csehovig, a nagy prózai alkotásokban, a regényekben és a drámákban is,

egész sor e tényt bizonyító alakot találunk. Rendszerint figyelemreméltó „különcök“ nagy- álmú, önzetlen, túlérzékeny emberek, társak után áhítozó és tevékeny szellemek, akik a polgári társadalom körülményei között nem látják az élet értelmét és célját. Az üzérkedő polgári társadalom már Stedhal ideje óta ezeket a jellemeket nem tudja mivel elfoglalni, mert ilyen szubjektivitás számára egyszerűen nincs gyakorlati megbízatása. Mindezt épp a nagy orosz realisták látták meg a legszebben, Osztrovszkijjal kezdve, Csehov- val végezve.

Ilyen sorsokat csak a marxista tudományos alapon álló kritikus érthet meg, akit nagy forradalmi álmok éltetnek, akinek a kommunista társadalom nemes emberi viszonyainak megvalósítása a célja és eszménye, mely összhangban van a munkásosztály és a szocialista társadalom reális létérdekeivel és azok feltételeivel.

Csak a marxista kritika képes teljesen és őszintén megérteni a polgári, individualista kultúra mély válságát az imperializmus korában.

A marxista kritika harcot hirdet a modernista ideológusok törekvései ellen, akik — kiindulva a művészi alkotások e mély és megoldhatatlan válságának vizsgálatából — szubjektív beállítottságú elméleti és művészi programokat dolgoznak ki, esztétikailag a válság törvényesítésére törekednek és kritikaiesztétikai posztulátumokat állítanak fel vizsgálataik alapján, s mindez — mint mostanában már nyilvánvalóvá vált, — főleg eszmei tekintetben objektív hatásával a burzsoázia érdekeit szolgálja. Végülis mi szolgálhatja jobban a polgárság érdekeit mint a csalódott forradalmár hangulata, mint a forradalomból való kiábrándultság.

E fájdalmas válságot, melyet az alkotó értelmiség egy része átélt, nem lehet abszolutizálni a forradalom vereségeinek állítólag kilátástalan korszakában, hiszen a Párizsi Kom- mün gyújtotta fényeket már nem lehetett kioltani. A legtragikusabb pillanatokban, mikor Rimbaud az újra benépesedő Párizsról írt dicsőséges verseinek gyűlölettől áthatott szavait vágja a polgárság arcába, akkor keletkezik a jövő forradalmának magabiztos himnusza, Pottiér Internacionáléja. Az értelmiség egy része utat keresett a nép felé s ennek lelkivilágában olykor fel-felvillan a reménység egy szikrája. Ilyesmivel találkozunk Zola kiúttalanság talaján sarjadzott naturalizmusában, France skepticizmusában, Verharen szenvedélyes látomásaiban, s végül Rolland nemes humanizmusában az ő „Jean Kristófjában“ és Barbusse forradalmi megsejtéseiben, így végre találkozik a levert forradalmak földjén született nagy emberek humanizmusa a győzelmében mélyen hívő orosz humanizmussal Tolsztojjal, Csehovval és Gorkijjal s aztán Leninnel és a huszadik század győzelmes forradalmával.