Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Duba Gyula: Tükrök
— Lehet — mondotta — talán igaza van ... Talán igazad van ... Szervusz ... Az enyhe januári éjszakában sokáig sétáltunk a városban. Hó még nem volt — különös tél — csillagos ég borul a világra. Bebarangoltuk a Váralját, sétáltunk a korzón, a dunaparton. — Nézd — mutattam a hídra — milyen érdekes amikor két kivilágított villamos rohan egymás felé. Hogy kezelednek egymáshoz mint két tüzes égitest. Szinte várod a csörömpölést, az összeütközés zaját, várod a találkozásukat. Pedig tudod, hogy nem találkozhatnak, mert külön síneken futnak és egy pillanat múlva elhagyják egymást. Talán az emberek is ilyen villamoskocsik. Messziről úgy látod találkoznak, sietnek egymás felé, ők pedig mit sem sejtve elmennek egymás mellett, mert külön utakon járnak, külön síneken viszi őket a sorsuk. A látszat néha csal... — Nem mindig — vélte — a párhuzamosok találkozásának a kérdése eldöntetlen problémája a geometriának. A lakásom előtt álltunk. A dunaparton lakom, ablakom a hömpölygő, méla folyóra néz. — Itt lakom ... Nem szólt. Magam felé fordítottam, felemeltem az arcát és a szemét kerestem. Tudni akartam, nem változott-e meg a fénye, a nézése. Nem változott. Kinyitottam a kaput és belékaroltam. Egy pillanatra megtorpant, gondolkodott, azután megindult velem. — Kopp ... kopp ... kopogott a cipője a lépcsőkön. A szobámban — garzonlakásban lakom — levetette a kabátját, a sálját, a fogasra akasztotta, megfésülködött és kifestette a száját. Néhány pillanatig vizsgálta az arcát a tükörben, egyszer-kétszer végig is simította, majd odajött hozzám — a könyv- szekrény előtt álltam, háttal neki — kezét a karomra tette és azt mondta. — Én már huszonnégy éves vagyok. A szerelmet ismerem, de szerelmes még nem voltam. Nem tudtam gondolkozni. Úgy éreztem, minden rendben van, mert a szeme állandóan ugyanaz maradt — jó tükör — nem változott. Jó tükör, Zsuzsa, és te is jó vagy... Mindenki jó ma, az egész világ, mert nagyon boldog vagyok ... — Miért jöttél velem? — kérdeztem, amikor reggel öltözködött. Kint még alig kezdett világosodni. Sokáig habozott, mit feleljen. — Igazat mondj! — unszoltam. Nem értettem miért, kissé szomorúnak tűnt. — Érdekes ember Vagy. A találkozás szép, csábító kalandnak ígérkezett. Nem csalódtam ... Játéknak indult, de . . Ö, hát csak ez? Kaland... átkozott kaland ... Olyan düh és fájdalom borult az agyamra, hogy ordítani szerettem volna. Arcul ütöttem. Kaland :.. neki kaland kellett... Nem sírt. Lehajtott fejjel állt előttem a bal arca élénk piros lett, karja tehetetlenül csüngött az oldalán. Olyan szép volt, annyira vágyódtam utána, hogy megrémültem. — Nagyon kérlek . .. könyörgöm neked — dadogtam — engedj futni! Nincs nekem kalandokra időm, dolgozni akarok. És te nem az a nő vagy, akit keresek, csak valahogy ... valahogy elkábítottál. Nem szeretném megutálni magamat, pedig érzem, te tönkre teszel! Felvette a kabátját és sírni kezdett. — Nem hazudok. .. Nem kell hinned, hogy szeretlek ... Gondolj amit akarsz ... Amikor akarod, visszajövök ... Elment. Utána néztem az ablakon. Lassan lépett ki a kapun a szürkületbe, körülnézett, mint akinek mindegy, merre megy. Akármerre lép, lépteit a vak véletlen irányítja. Aztán lassan megindult a dunapart felé. Rákönyökölt a vaskorlátra és hosszan nézte a hídon futó reggeli villamosokat. Mintha találkoznának, aztán elsuhannak egymás mellett. Akárcsak az emberi sorsok. Én is a villamosokat néztem és az jutott az eszembe, tudja-e hogy egy dologra gondolunk? Lassan kivilágosodott. Zsuzsa elindult ki a városból a kultúrpark felé. Meg-megállva gondolkodva sétált. A vizet nézte, a kopasz fákat és a hömpölygő nagy vizet. Egy férfi ment vele szemben, dülöngő léptei után ítélve részeg lehetett. Megszólította Zsuzsát. Gesztikulálva magyarázott neki és a yáros felé mutogatott. A lány meggyorsította a lépteit, de a részeg nem tágított, utána sietett, követte. És állandóan beszélt hozzá. Gomolygó ködök ültek az agyamra és elhomályosították. Kirohantam, kettesével ugráltam le a lépcsőkön, ki az utcára. Ha- jadonfővel, kiskabátban futottam utánuk.
