Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Duba Gyula: Tükrök
A fekete hallgató vidáman csörrent, ahogy a helyére tettem. Kissé késve értem a cukrászdába, már várt rám. Magas, zárt, fekete ruhája volt, fehér nyakát meggypiros gyöngysor övezte. Annyira feltűnő jelenség, hogy az ember felszisszen ha meglátja. Keskeny arc, szabályos, enyhén festett szívalakú száj, egyenes orr, bronzosan barna haj. De legfeltűnőbb a szeme. Nagy szürkészöld asszonyi szem, mélyén az érdeklődés mögött a lélek melegsége remeg. Vagy talán csak a nő örök kíváncsisága. Fegyelmezett nemiség sugárzása teszi felkavaró erejűvé pillantását? Nem tudom. Meg kell fejtenem! Pista fején találta a szöget. Nők terén tapasztalatlan vagyok. Az én nőalakjaim talán nem is hús-vér emberek, csak illúziók és torzszülöttek. Itt van Zsuzsa! Kétségtelenül érdeklem őt. De hogyan? Mint férfi? Mint közismert egyéniség, költő, akire felfigyelnek ha megjelenik valahol? Vagy talán mint kellemes társalgó, akitől érdekes és lebilincselő dolgokat hallhat? Vajon mint ember érdeklem-e, tudna-e élni velem? — Örülök, hogy eljött — fogadott. — Megígértem. Két feketét kértem, tejszínhabbal. Általános dolgokról beszélgettünk, filmekről, divatról és színházról. Meg könyvekről, amelyeket olvasott. Váratlanul azt mondta: — Nem értem, hogyan írhatott fiatalon verset arról, hogy valaki meghal anélkül, hogy szeretett volna! — Tudom — mosolyogtam — a Fájdalom nem illik a huszonöt évemhez. Ennek ellenére igaz és a magaménak vallom. Előre látok dolgokat... — nevettem. — Könnyelműség — talán elbizokodott- ság is — verset írni a jövőről, amikor valaki a jelent sem ismeri. — Sok emberrel találkoztam aki nőismerősei tömkelegében nem tanult meg szeretni. Sajnálom őket. Leélik az életüket egy ragyogó élmény nélkül. Megrövidítik önönmagukat, mert elherdálnak valamit, egy kincset, ami az övék lehetne. Talán ezeknek a nevében írtam a verset! Csodálkozva csóválta a fejét! — Maga igazán fiatal még. Ekkorát tévedni! — És kacagott. — Azok a maga férfiai ösztönemberek, nem keresnek semmit, mert keresni csak tudatosan lehet. Futnak, futnak cél nélkül és nem tudják, miért. Mint Pista . .. — Maga a menyasszonya . . .! — Csak lettem volna, de már nem leszek ... ' — Miért? — Szeretni akarok. Olyan férfit nem lehet szeretni, aki maga sem tud szeretni. — Gyerünk egy borozóba — ajánlottam — bort kell innom, hogy merész legyek. — Mehetünk. Az utcán belémkarolt. Villamosok csilingeltek, autók suhantak, emberek jöttek szembe velünk. Alaposan megnéztek mindkettőnket, sokan megfordultak utánunk. Lám, lám, mit jelent az, ha az embernek szép nő kapaszkodik a karjába! Határozottan hízelgő érzés. Ismerős borozóba vezettem, ahol a pincér, sok borravalóul otthagyott koronám ellenében, kitüntető udvariassággal szokott bánni velem. Most is vigyázzba állt és úgy nézett rám mint a baka az őrmesterére. Zsuzsa vörösbort akart. Azért a tükrök mégis csak hagytak egy adag bátortalanságot és határozatlanságot bennem. Nem merem megfogni a kezét. Pedig a szemébe nézve szimpatikusnak látom magam. Őt kerestem? Talán! Hm, a legjobb barátom menyasszonya. Valószínűleg elvesztem a barátomat. — Nem dedikálná végre a kötetét? Sokáig gondolkodtam, mit írjak ajánlásul. Nem egyszerű a dolog; vannak mondatok, amelyek dacolva az idő vasfogával évezredeken át fennmaradtak. Érzem, az én mondatom három sorsot dönthet el; a Zsuzsáét, Pistáét és az enyémet. Ezt írtam a könyvbe: „Zsuzsának, aki majd megtanít arra, hogy a Fájdalom csak illúzió.“ Elolvasta. Kissé csodálkozott. — Ennyire biztos a dolgában? A vörösbor már szétfutott az ereimben, lüktető futásra kergette a véremet, a fejemben gomolygott és feszítette a homlokomat. — Igen. Fejét csóválva, gúnyosan mosolyogva nézett rám. — És ha téved ? — Nem tévedhetek — fűtött a bor — lehetetlen ... Ügy végignézett, hogy belépirultam. Hosszan vizsgálta az arcomat, a szememet, az asztalon fekvő kezemet, úgy éreztem, kigombolja a külsőmet és a belsőmbe lát. Most hasonlít össze Pistával, futott át az agyamon. Kutyául éreztem magam. Hirtelen felvette a poharat és kocintott.
