Irodalmi Szemle, 1961
1961/2 - DISPUTA - Viczay Pál: Drámai műfaj
bevonásával. Jelenleg körülbelül kilencvenöt állandó énekkarunk és zenekarunk működik, beleértve a tánczenekarokat és fúvószenekarokat is — és ebből csak tizenkettő a felnőtt kórusok száma! A kilencéves és tizenkétéves iskoláknak csak egy harmadában van állandó énekkara. Annak ellenére, hogy a Népművelési Intézet évente központilag szervezett iskolázásokat rendez, és ezek számát arányosan növeli, megállapíthatjuk, hogy a járásokban az alapfokú iskolázások a kezdők részére el vannak hanyagolva. A szakkáder-hiány megoldását és az énekkarok számbeli nevelését a jövőben nagyban elősegíthetik a most alakuló járási tanítói énekkarok, Párkányban és Dunaszerdahelyen. Az ilyen énekkarban szereplő tanítók jó kórusvezetői tapasztalatra tehetnek szert, ha megvan a szakszerű vezetés és ezt működési helyeiken eredményesen felhasználhatják, elsősorban az iskolákban. Kodály Zoltán említi egyik írásában, hogy a zenei nevelést már az óvódéban kell elkezdeni. Nálunk egyelőre megelégednénk azzal is, ha minden iskolán működne állandó és szakszerűen vezetett énekkar. Ebben számolhatunk az említett tanítói énekkarok tagjainak segítségével. Áttekintés kedvéért megemlítjük, hogy nagyon sok járási tanítói énekkar működik Csehországban és Szlovákiában is, sőt ezenkívül még egynéhány reprezentációs, válogatott tanítói kórus (Prága, Brno) is — nálunk Zsolnán és Bratislavában. Nem véletlen, hogy éppen e kórusok tagjai vezetik ma a legjobb énekkarokat. Nyilvánvaló, hogy az ilyen kórusokban való szereplés nagyon sokat ad és általában jobbnak nyilvánítható, mint akármilyen rövid lejáratú tanfolyam vagy iskolázás. Érthetetlen módon keveset törődünk és foglalkozunk konkrétan múltunk haladószellemű néphagyományával. Megjelentek ugyan a bratislavai Népművelési Intézet gondozásában — sokszorosított formában — hazai népdalgyűjtemények, népdalfeldolgozások, táncos anyag stb., de mégis a helyzethez és a lehetőséghez képest, ez is kevésnek bizonyult. Sajnos, még sok délvidéki faluban nem járt folklórista-gyűjtő — annak ellenére, hogy még sok értékes anyag vár a felgyűjtésre. Az a baj, hogy nincs ember, aki e nemes munkát hivatásból elvégezné. Egyelőre csak amatőr alapon történik ez a kevés gyűjtés is, mely mostanában elvétve folyik. Ez a munkafolyamat természetesen nem kielégítő, nagyon lassú, és ezáltal sok kárt okoz, mivel a legtöbb régi népdal, népviselet, tánc, faragás, hímzés, népmese, mondóka már kihalófélben van falvainkon. A délvidéki munkásmozgalmi hagyományok felgyűjtésével sem igen dicsekedhetünk annak ellenére, hogy lépten-nyomon hangoztatjuk ennek szükségét és értékét. Senki előtt sem lehet vitás, hogy a kosúti események, a kassai munkásösszejövetelek, a rozsnyói bányászok sztrájkjainak feldolgozása — és a többi régebbi munkásmozgalmi akció — sok értékes történelmi adatot tárna fel a délvidéki munkásság harcából, a kizsákmányoló, az elnyomó kapitalista rendszer ellen. Természetesen a felgyűjtés kérdésének megoldása mindjárt magával hoz még két fontos problémát, mégpedig a felgyűjtött anyag feldolgozását és kiadását illetően. A tudománynak és a művészetnek egyre közelebb kell kerülnie az élethez, hogy az új társadalmi jelenségekre azonnal felfigyelhessen és arra van szükség, hogy a kommunizmus eszméi mélyen áthassák. Főképpen ez biztosíthatja nagyszerű küldetésének sikeres teljesítését. ANTONÍN NOVOTNÝ
