Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Duba Gyula: Tükrök
ta, ügyetlen hólyag vagyok. A nőkről nem filozofálni kell, nem verseket írni és szép szavakat mondani, hanem csókolni őket. — Bármilyen nő elcserél egy halhatatlan, hideg gondolatot egy múló, de forró ölelésért — állította. Nem értettük meg egymást. Sokat tapasztalt, a nők, akik a parfümjük illatát ott hagyták az autója ülésén cinizmussal és egy adag önteltséggel töltötték el. Néha, mintegy önkéntelenül magyarázni kezdtem neki, hogy én olyan nőt keresek, akinek a szemében szépnek látom önmagamat. — Hát csak keress! — nevetett. Valóban, úgy látszott igaza van. Az ő nőismerősei mulatókba jártak cinzanot inni, és mozivásznak hőseit dédelgették a lelkűk mélyén — az életben is azokat keresték. Számomra a szemük használhatatlan üvegtükörnek bizonyult, amely még a valóditól is szögletesebb, durvább arcot mutatott. Zsuzsát talán egy hónap múlva mutatta be. — A menyasszonyom. Egy gondolat futott át az agyamon. Ha megbizonyosodnék róla, hogy ezt a nőt kerestem, akkor Pistával megszakítanám a barátságot és megverekednék érte vele. — Maga költő? A szemében olyan mély érdeklődés égett, hogy elállt a lélegzetem. — Szerkesztő és költő — felelt helyettem Pista — szabad idejében pedig álmodozó. — Kedvelem az álmodozókat, mert jók és talán igazán szeretnek. Az értékük mellett érdekesek is. Csak az nem tetszik, hogy rendszerint kényelmetlenül érzik magukat a földön. Nem találják helyüket, pedig az élet szép! — Én szeretek élni! — mondtam csendesen. — Van autója? — Nincs szükségem autóra. Az autókat utitársakra méretezték és a gondolatok kellemetlen, fárasztó utitársak, nem érdemlik meg, hogy autón hordozzák őket. Sokáig beszélgettünk. Aztán Pista hazavitte Zsuzsát a kocsijával. Én meg — valószínűleg a három konyak hatására — remányekdni kezdtem. Talán én is összetalálkozom valamikor hasonló nővel, mint Zsuzsa. Másnap találkoztam Pistával. — Na? — húzta fel a szemöldökét. — Tetszik a menyasszonyod. Remélem elég eszed van ahhoz, hogy ne csak a par- fömje illata maradjon az autódban. — Nem, nem, Zsuzsát szeretem! Nem hittem, pedig lehet, hogy igazat mondott. Szerethette, már amennyire szeretni tudott. Akkoriban jelent meg a második verseskötetem. A közvélemény eléggé jelentős figyelemmel fogadta, élénk viták alakultak ki vele kapcsolatban, különösen egy versciklus körül, amely korunk szerelmi életének, férfi és nő viszonyának az átalakulásával foglalkozott. Egy járási székhelyen — poros csallóközi kisvárosban — vitadélutánt rendeztek a kötetről, arra készültem éppen. Gondolataimat rendezgettem, összeállítottam felszólalásom anyagát, és táviratoztam a kisvárosba, hogy mikor érkezem. A szerkesztőségi titkárnő a telefonhoz hívott. — Női hang — kacsintott — név nélkül ... Naponta négyen-öten hívtak a telefonhoz, néha többen is. Egyszer elégedetten, máskor meg bámészkodva teszem le a fekete bakelit hallgatót. Azok a legérdekesebb hívások, amikor nem tudom, ki hív. Mint most is. Ráteszem a kezemet a hallgatóra, de nem emelem fel azonnal. Agyamon villámgyorsan egy névsor fut keresztül. Jó lenne ha ezek hívnának! A mai névsor legelején Mátrai Zsuzsa áll. — Halló, tessék! Pillanatnyi csönd. A hallgató halkan zúg, serceg, ismeretlen zajokat hoz a fülembe. — Halló, itt Mátrai Zsuzsa! Kissé megremeg a hallgató a kezemben. A hangom nyugodt marad. — Tessék? — Tegnap megvettem a kötetét és elolvastam. Szeretném ha dedikálná és ajánlásul valami bölcsességet írna bele. — Szívesen. — És ... szeretnék elbeszélgetni magával a Fájdalomról. Fájdalom az egyik versem címe. Egy férfiről szól, aki egész életén keresztül egyetlen nőt keresett, — pontosan tudta milyen, mint gondolkozik és érez, hogyan ölel — és meghalt anélkül, hogy megtalálta volna. — Jó — mondtam — húsz perc múlva a Dóm mögött vagyok a sarkon, abban az apró cukrászdában. Ismeri? — Ismerem.
