Irodalmi Szemle, 1961
1961/2 - Cselényi László: Versek
Évszakok Az ősz: aranydió suttog a megbolondult kertben a zsenge bánat felszívódik az almafába Az ősz: nagy dáridó pompás lakodalom ihaj-csuhaj szüret teli puttony emlék a nyárra Az ősz: duhaj legény zokog a csűrben zokog emlékezik az ifjúságra. • > A tél: szagos virág álma a napos udvar a csitri lány s az erdő amikor makkot érlel A tél: részeg csavargó veri a lusta kertet s tangózik hozzá síppal flótávál dob-zenével A tél: megdermedt szekfü lapul a hegyek ormán káromkodik a szélben s eltűnik majd a széllel A tavasz: vérmes asszony nézi a bús csavargót keblére vonja dúdol neki el-elsirat ja A tavasz: gyönge nádak szerelme utca rongya bolondítja a férfit elbűvöli néha egy pillanatra A tavasz: temetőkert surran a bokrok álján lépése mint a párduc megáll csettint s lehull a rőt avarra A nyár: a nyár az édes gyönyörű szabadság vagy mint az érett asszony amikor szülni készül A nyár: a nyár jövendő feszülő mellű lányka nézi magát a vízben mosolyog el-elszédül A nyár: a nyár az élet játék az ifjúságra s az eljövendő őszre melybe majd beleszédül. Hidak sorsa Dícsértessék a nép, verseink záloga, ki épít, fúr-farag, fegyvert gyárt, gödröt ás, ludat tép, vadra les, asszonyt termékenyít, fiút, leányt nevel, s akit az alkotás istenné lényegit, mert minden kis virág, minden szál rozmaring, rét, folyó, illatok az ő nevét hiszik, s őt várják fenn az ég határtalan terén a messzi csillagok. Az embert, aki a barlangok mélyeit, őserdők vadszagát, törzsek törvényeit, osztályok, bősz urak, jobbágyok igazát hózta a századok mélyéről és a hit megtartó erejét, a hőst, a hódítót, a mindenekfelett valót éneklem én, a népet, akiről a századok során zengett már annyi dal, annyi hős költemény.
