Irodalmi Szemle, 1961
1961/2 - Komáromi Ressl János: Jelszó Komárom
Ijedtségemben alig találtam meg a puskám. A futás izgalma most tört elő rajtam. Már nem rohantam, egy helyben álltam, mégis majd megfulladtam. Amint egy kicsit lecsillapodtam, a kijelölt őrhelyen fel-alá elkezdtem járkálni. Alig tettem pár lépést, lábdobogásra lettem figyelmes. A pihenőben levő őrség minden egyes tagja, élén a szakaszvezetővel, a lőszerraktár felé futott. — Állj! Ki vagy! — kiáltottam rájuk. — Nem észlelt valami gyanúsat? — dörgött messziről a szakaszvezető hangja. — Nem! — Akko jaól van! — ezzel a társaság megfordult és ahogy jött csörömpölve, kiabálva elszaladt. Még vártam egy kis ideig, aztán leültem egy lőszeres ládára. Levettem fejemről a rohamsisakot, megfordítottam. Hátul a nyakam tájékán egy golyóütötte horpadás éktelenkedett rajta. Amint a mutatóujjam a horpadásba illesztettem, megszédültem, hányinger fogott el. Olyan rosszul lettem, azt hittem meghalok. Másnap, mintha misem történt volna, egy havi dohányadagomat elcseréltem egy komisz kenyérért és egy tenyérnyi avas szalonnáért. A kenyeret s a szalonnát becsomagoltam a sátorlapba, ezt belegyömöszöltem a kenyérzsákba, aztán este kivittem magammal a lőszerraktárhoz és a ládák között eldugtam. Mikor éjfélkor ismét rámkerült a sor, kihoztam magammal az egyik takarómat is és ezt is eldugtam a kenyérzsák mellé. így jutottam el addig a pillanatig, amikor már csak a rügyező tölgyek susogását figyeltem. Vajon ők látják-e a következő napok eseményeit, mert egy-pár perc múlva megszököm. Az átélt izgalmak, az álmatlan éjszakák, az önmagam gyártotta rémképek annyira kimerítettek, hogy. a sorsdöntő elhatározás pillanatában már semmiféle izgalmat nem éreztem. Ügy álltam az őrhelyemen, mintha más valaki lenne, aki megszökik, és más, aki fegyveresen ott áll és a lőszeraktárra vigyáz. Két lényem között csak a suttogó, ide-oda hajladozó tölgyek közvetítették a valóságot. Mégpedig úgy, hogy a megszökni készülőt bennem egyre jobban idegesítették. Végigfutott hátamon a hideg. Nyakamon egy pillanatig olyan szorítást éreztem, mintha hurok szorult volna rá. De csak egy pillanatig tartott ez a szörnyű érzés. Lódobogást hallottam. Kiléptem a lőszeres ládák közül. Előrébb mentem, hogy jobban láthassak. Az úton valóban egy lovas vágtatott. Lekaptam vállamról a puskát. Halk csattanás és már bent is volt a csőben az éles lövedék. — Állj! — bömböltem. A lovas megtorpant. — Ki vagy! — kiáltottam. — A zászlóaljparancsnokod! — felelt a lóhátról. — Jelszó!? — Komárom! — Tovább! — kiáltottam erőtlenül. A lovas könnyedén mellém ügetett. Lova nagyot horkant, mikor észrevett a sötétben. — Milyen érdekes az élet, fiam! — szólt csendesen a zászlóaljparancsnok. — Éppen Komárom ma az őrség jelszava és Komárom éppen ma elesett! Egy pillanat alatt kivert a hideg veríték. Ügy álltam parancsnokom előtt némán, merev vigyázzállásban, mintha sóbálvánnyá változtam volna. — Éppen azért ellenőrizlek ma személyesen fiam, mert minden pillanatban idáig érhet a front. Na, minden jót! Nem tudtam elmozdulni a helyemről. Dugába dőlt minden tervem. Csak néztem a zászlóaljparancsnok homálybavesző alakja után. Ekkor még szentül azt hittem, hogy a szabadsághoz csak hamis menetlevéllel vezet út.
