Irodalmi Szemle, 1961

1961/2 - Komáromi Ressl János: Jelszó Komárom

Egy napon véletlenül kitűnő alkalom adódott a pecsét megszerzésére.

Késő délután, szürkületkor került rám a sor a lőszerraktár őrzésében. Éppen az odatartó úton vezetett parancsnokom, a nagybajuszú szakaszvezető, amikor mellettem ismert hintóján elhajtott a főhadnagy. A kocsis mellett, a bakon ült a csicskás, hátul a bőrülésen, szétvetett csizmás lábakkal a főhadnagy. A szomszédos falu felé hajtattak.

A szakaszvezető mintha csak kitalálta volna a gondolatom, meggyorsította lépteit. Alig tudtam követni őt. Gyorsan elintéztük az őrségváltást. Magamra maradtam. Éreztem, eljött a cselekvés órája. Arra vártam, hogy teljes sötét legyen. A jó öreg nap nem állt kötélnek. Egy kicsit bosszantott. Ügy véltem, a látóhatár peremén megállt az égen. Ha tehettem volna, két kézzel nyomtam volna le véres tűzfejét felhőpárnájára.

Haditervem egyszerű volt, de nagyon kockázatos. Ügy gondoltam a lőszerraktár és a főhadnagy lakása között a legrövidebb úton keresztülrohanok az erdőn. Pár percre elkövetem a legnagyobb bűnt: elhagyom az őrhelyemet. A főhadnagy lakására benyitok, mintha keresném őt, közben megkeresem íróasztalán a pecsétnyomót, ráütöm a menetlevélre és miként jöttem keresztül az erdőn, visszarohanok a lőszerraktárhoz. Ügy gondoltam, ez alatt a rövid idő alatt csak nem kapok ellenőrzést. Ha igen, akkor büntetések netovábbja vár rám.

Csak még azt nem tudtam eldönteni, hogy a puskám és a rohamsisakom vigyem-e magammal. Ez a kettő akadályozott a legjobban a rohanásban. Ezenkívül az ilyen fölszerelés könnyen elárulhatja a sötétben az embert* mert akármihez hozzáér, zajt csap. Pillanatnyi töprengés után úgy döntöttem, hogy a puskát nem viszem magammal, eldugom a ládák közé. A rohamsisak is majdnem erre a sorsra jutott, de közben megeredt az eső. Sapka nem volt a fejemen, azért magamon kellett hagynom a páncélsisákot.

Körüljártam a lőszerraktárt. Minden oldalról csend volt és nyugalom. Egy percet még vártam, aztán ahogy csak tudtam, elkezdtem szaladni a főhadnagy lakása felé.

Századparancsnokunk a cselédlakásokban, a bandagazda első szobájában lakott. A gazda azzal is el akart különülni a cselédlakás többi lakójától, hogy ajtaja előtt a portáját léckerítéssel elkerítette. No meg így tartotta távol a rengeteg baromfit tisztára sikált küszöbétől. Itt a léckerítés mellett ért az első meglepetés. Amint kezemet a kerítés ajtajára tettem, egy bozontos szőrű kutya felugrott a bandagazda ajtajában, aztán irtózatos üvöltéssel felém rohant. Hirtelen bevágtam a kertajtót és már rohantam is vissza. A hosszú cselédház végénél járhattam, mikor eszembe jutott, hogy talán nyitva van a főhadnagy erdőre néző ablaka, a ház másik oldalán. Megkerültem a házat és visszarohantam. Az ablak legnagyobb meglepetésemre tárva-nyitva volt. Dőlt ki rajta a füst. Lábujjhegyen odalopóztam, és benéztem. A szoba közepén álló régimódi cserépkályhából ömlött a füst. A szoba ajtaja is nyitva volt. Ügy látszott, mégiscsak otthon volt valaki és éppen kereszthuzatot csinált.

Nemsokat gondolkoztam. Könnyedén felkapaszkodtam az ablakra, és mint a macska beugrottam a szobába. Szemem marta a füst, amint lihegve szedtem a levegőt. Majd megfulladtam. Lélegzetvisszafojtva tapogattam végig az ablak mellett levő íróasztal tetejét. A festékpárna hideg tapintású doboza mellett egy borítékban domborodott a körpecsét. Egy mozdulattal előkaptam belső zsebemből a menetlevelet, és úgy vágtam rá a bélyegzőt, mint ahogy az irodákban szokás.

— Ki járt itt? — kiáltott a szobába valahonnét kintről a csicskás.

Egy ugrással az ablakba léptem és nagy robajjal kiugrottam a kertbe. A csicskás torkaszakadtából ordítozott.

— Betörő! Rabló! Fogják meg! Őrség! Riadó!

Alig futottam bukdácsolva pár lépést az ablak alatt, hátam mögött lövés dördült. Aztán még egy. A következő dörrenéssel egyidőben nagyot koppant tarkómon a rohamsisak.

Az ijedtség szárnyakat adott. Ügy éreztem, nem is futok, hanem repülök keresztül az erdőn, vissza a lőszerraktárhoz.