Irodalmi Szemle, 1961
1961/2 - Komáromi Ressl János: Jelszó Komárom
Csak később ismertem meg a fajtáját és ekkor azt mondtam az ilyenekre, hogy tiszti nők. Az egyik katona előttem századnapló nyomtatványt kért. A másik veszteség-kimutatást. A következő ízes csallóközi módon szólalt meg nagy hangosan. — A GH-ás törzs úr kíri a kisasszonykát, hogy három menetlevelet lenne szíves annyi lepecsétőve, mer ügyi ma mén a törzstiszt úr vételezni. Jolánka egymás után húzta elő a bűvös láda rekeszeiből a kívánt dolgokat. Midőn a csallóközi katonának a menetlevelet adta, a szomszédos asztaltól odaszólt hozzá egy főhadnagy. — Ma meddig adja a nyomtatványokat kisasszony? — Délig. — Most mennyi idő van? — Egy születésnapot késik az órám, főhadnagy úr! Az irodában egypáran hangosan elnevették magukat. Gondoltam egy nagyott, odaléptem az asztalhoz, előkotorásztam rejtett zsebemből a karórámat és kemény vigyázállásban odatettem a kisasszony elé. — Ha megengedné, én kisegíteném egy jó órával! — Nézd csak! Ilyen udvarias vagy, kiskomám?! — nevetett rám Jolánka. Kíváncsian nézegette az alumíniumból készült orvosságos dobozt és benne a vattába bugyolált szép karórát. A csallóközi katona ezért, mivel nem a karomon hordtam az órát, hanem orvosságos dobozban, úgy nézett rám, mintha az egész zászlóalja.t megloptam volna. — Jól van kiskomám, elfogadom, de majd jelentkezz érte, ha szükséged lesz rá! — Igenis! — vertem össze keményen a sarkam. — Te miért jöttél? — szólt hozzám ismét, de sokkal nyájasabban, mint a többiekhez. — A főhadnagy urunk kérdezteti, mikor jöhetünk dohányt vételezni? — Még csak most mennek érte. Mondd meg a főhadnagy úrnak és azt is, hogy üdvözlöm! Majd egy hétig azon töprengtem, ezek után mit tegyek? Most már tudom, honnét lehet menetlevelet szerezni. Egyszer aztán megszületett bennem a merész elhatározás. Délidőben odaálltam a kastély bejárata elé, mintha valakire várnék. Ügy gondoltam, Jolánka biztosan erre felé megy ebédelni. Már-már azt hittem, tévedek, egyszercsak meghallottam a hangját. Beléptem a kapun és elébe mentem. — No mi az, kiskomám? Eljöttél az órádért? — Nem azért jöttem, hanem nagy bajban vagyok! — mondtam szemrebbenés nélkül — a pecsétes menetlevelekből, melyeket nemrégen vételeztem, elvesztettem egyet, vagy talán véletlenül kevesebbet adott a kisasszony. Azért arra kérném: segítsen rajtam. Itthagynám az órámat örökre, ha adna egy pecsétes menetlevelet nekem. Ha nem, tudok szerezni egyet, akkor a főhadnagy úr engem megöl! — Na gyere kiskomám! — nevetett Jolánka. Pecsétet nem kapsz rá, azt a főhadnagy úrnak kell rátennie. Én csak azokét pecsételhetem le, akik az irodához tartoznak. Nem tudtam aludni a boldogságtól. Almomban már otthon jártam. Estefelé, mikor a család együtt volt, meséltem sikeres szökésem történetét és közben — boldogság netovábbja — mákos szilvásgombocót ettem! A valóságban azonban nem volt ilyen rózsás a helyzet, mert a legnehezebb, a pecsét, még mindig hátra volt. Ettől kezdve már nem a századiroda körül ólálkodtam szabadidőmben. A főhadnagy lakására összpontosítottam minden figyelmemet. Minden éjszaka új terv született meg bennem. Mikor aztán kivilágosodott, mindegyiktől megijedtem. Ha a főhadnagy lakása közelébe értem, még az a kevés bátorságom is elszállt, ami eddig volt.
