Irodalmi Szemle, 1961
1961/2 - Komáromi Ressl János: Jelszó Komárom
Ügy gondoltam, minden ilyen fontos irat forrása, csak a kastélyban lehet a zászlóalj-irodában. Ide kell bejutnom mindenáron. Ez zakatolt a képzeletemben, ébren és álmomban is. Amint egy kis szabad időm volt, már a századiroda körül ólálkodtam. Azt reméltem, hogy hátha átküldenék egyszer valamiért a kastélyba, ha hirtelen nem akad más küldönc helyettem. Ez egyszer valóra is vált. — Hé — kiáltott a főhadnagyunk. — Ne tátsd itt a szád naphosszat, hanem szaladj csak át a zászlóalj-irodába és kérdezd meg Jolánkát, mikor mehetünk dohányt vételezni, mert elfogyott a bagó! Hirtelenjében meg akartam kérdezni, ki is az a Jolánka és hol találom meg a nagy épületben a zászlóalj-irodát, de ki se tudtam nyitni a szám, a főhadnagy már rámmordult. — Lódulj már te! De bután tudsz nézni! Nem is volt baj, hogy így történt. így legalább meg kellett tanulnom azt, hogy a katonaságnál nem lehet és nem illik sokat kérdezősködni. Gondolkozás nélkül menni kell, legalább is úgy kell tenni, mintha az ember értené, mit cselekszik. Ez biztos magatartást ad az embernek ilyen helyeken. így történhetett velem is, mert a kastély külső vasrácsos kerítésénél álló katona meg sem kérdezte hova megyek olyan magabiztosan. Pedig ez volt lelkére kötött súlyos feladata. A magabiztosság csak külső máz volt, mert a torkomban dobogott a szívem, mikor a kastély díszes kapujában álló másik őr előtt keményen elmentem. Talán az bontotta meg lelki egyensúlyomat, hogy a sárhoz, a szalmához, az istállóhoz szokott a szemem. Talán már a lelkem is. Itt a falon hirtelen gyönyörűszép őzagancsok fogadtak. A sarokban meg emberre illő páncélruha vigyázott rám. A tűz itt nem két tégla között kesergett, mint a körletünkben, hanem hófehér márványkandallóban lobogott. Körül a falakra nem a pók szőtt furcsa alakú ábrákat, hanem széles rámájú képekről különös ruhájú nemes emberek mosolyogtak, vagy éppen morcos pofákat vágtak rám. A zászlóalj főhadiszállásává népesedett kastély előszobájában nem volt sok idő a nézelődésre, mert már szemben is találtam magam parancsnokommal, a bajuszos szakaszvezetővel. Már messziről elkezdtem a kérdést, nehogy ugyanezt megtehesse ő énvelem. — Ott van Jolán kisasszony a zászlóalj-irodában? — Ott van! — mondta meglepetten, — csak eredj fel nyugodtan! Ügy tudtam meg, hogy valahová fel kell mennem nekem is. Ott fent már nem volt nehéz dolgom, mert a katonásan egymásután sorakozó ajtók egyikén egy nagy tábla adta tudtára azoknak, akik még nem tudták: 26. hv. zlj. pság. irodája. Azt hittem, itt már nem lep meg semmi és lenyomtam a díszes rézkilincset. Most is csalódtam az elképzeléseimben. Ilyen szobát még életemben nem láttam. A falat, köröskörül, fejmagasságig, díszesen faragott, rózsaszín faburkolattal takarták be. Felette aranyozott tapéta kúszott a mennyezetig. Eddig szentül azt hittem, hogy egy szoba falát díszítésképpen csak festeni lehet. És íme, mennyi minden más szolgál erre a célra, amiről én nem tudok. Ezután következett az igazi meglepetés! Ebben a fényes környezetben szinte hihetetlen — nem asztalok mellett, hanem durván ácsolt ládákon dolgoztak a hivatalnok katonatisztek. A szemem és fejem megszokta a hirtelen érő ellentmondásokat, csak akkor tudtam egy kicsit jobban körülnézni. Ekkor láttam, hogy nem is akármilyen ládákon dolgoznak a tiszt urak. Alsó oldaluk keskenyebb volt, mint a tetejük, így pontosan beleillettek a kocsiderékba. Oldaluk felhajtható volt. Ez szolgált íróasztalul. Bévül a ládában rekeszek sokasága sorakozott. Itt tartották az iratokat. Az egész zászlóalj irodája egy pár ládába belefért és ezeket, ha szükség volt rá, pár perc alatt kocsikra pakkolták. A hivatalnok tisztek között, magányosan a sarokban egy nő dolgozott. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy ő a Jolánka. íróasztalánál már többen várakoztak. Beálltam a sor végére. Innét most már kényelmesen szemlélődtem, mi történik ebben a bűvös teremben. Először elnéztem Jolánkát. Olyan sem lány, sem asz- szonyféle volt. Ha az arcát néztem, lánynak véltem, ha az alakját, asszonynak.
