Irodalmi Szemle, 1961
1961/2 - Komáromi Ressl János: Jelszó Komárom
jelszó omárom Komáromi Részi János Ugyan mit suttoghatnak az öreg tölgyek egymás között? Még a lélegzetem is elfojtottam. Nem hallottam semmit. Az éjszaka csendes volt és reménytelenül sötét. A tölgyfaerdő másik felében, a kastély ablakai fénylettek csak egy villanásnyit. Ilyenkor az ablak mögött valaki sebtében rágyújthatott. Ott nem sokat törődtek a szigorú elsötítési rendelettel. Természetesen annál inkább betarttatták a kastély melletti cselédlakásokban és az istállókban elszállásolt katonákkal. Az a hely, ahol én álltam őrséget, még az istállókon is túl volt, az erdő közepe táján. Itt a kastélytól legtávolabb eső helyen, egy dohányszárítóban rendezték be a zászlóalj lőszer- raktárát. Nem volt nehéz kitalálni, hogy miért? A kastély jelenlegi urai féltek a felhalmozott robbanó-anyag pusztító erejétől. Félelmük megnyilvánult abban is, hogy a lőszerraktárt mindig ugyanaz a szakasz katona őrizte. Az őrséget a többiektől elkülönítették, a legszigorúbb titoktartásra kötelezték, az őrségváltás a legpontosabb intézkedések alapján történt. A szakasz tagjai — köztük én is — mindezekre már régóta felfigyeltek és tudtak egyet-mást szigorú küldetésükről. Ezért nem volt nehéz elképzelnem magam előtt az őrség parancsnokát, egy továbbszolgáló, bajuszos szakaszvezetőt, amint percnyi pontossággal idevezeti a váltást és én nem leszek majd az őrhelyemen. Mint mondom, nem volt nehéz elképzelnem, hogyan válik majd pirospozsgás arca halotthalvánnyá. Mert ezen a csillagtalan éjszakán már ez előtt álltam. Hosszantartó nehéz munkával ekkorra mindent előkészítettem a szökéshez. Indulás előtt mégegyszer meghallgattam a levélbeszökő öreg tölgyek titkos locsogását. Mintha misem történt volna, egy magasrarakott aknavető lövedék ládasorának támasztottam a fejem és hallgatóztam. Ugyan mit beszélhetnek most ezek a tölgyek egymás között? Talán ők már sejtik a sorsomat? Nem tudtam megfejteni suttogásukat! így is van ez rendjén, mert ha nem így lenne és beszélni tudnának, akkor ők is elmondhatnák másoknak, amit láttak, mi történt itt a lábuk alatt. Akkor ők is elárulhatnák feletteseimnek, hogy én most szökni készülök. A szökés gondolata már régen megfogant bennem, amikor az első pofont kaptam. Ekkor még csak elfojtott belső dohogás volt, a megijesztett gyermekkatona durcás dobbantása, amikor senki sem látta. Még el kellett durranni egy-két nyaklevesnek, ott kellett feküdnöm órák hosszat a bokáig érő sárban, éheznem, fáznom kellett az őrségben, hogy megszülessen a nagy elhatározás. De mindez csak akkor érlelődött halálosan komollyá, amikor a zászlóaljtól először szöktek meg a hozzám hasonlók. Szökésük nem sikerült! Visszahozták őket a tábori csendőrök és az egész zászlóalj szemeláttára kikötötték őket az öreg tölgyek vastag ágaihoz. Akármennyire is hihetetlen, én ekkor szántam rá magam véglegesen a szökésre. Láttam ugyanis a szerencsétleneket. Hátracsavart csuklójuknál fogva lógtak a fán. Nem sokáig bírták, elájultak és le kellett engedni őket. Háromszor egymásután húzták fel, engedték le, és közben nyakonöntötték egy vödör vízzel. Ilyent még nem láttam. Sohasem mertem elképzelni, hogy az emberkínzásnak ilyen ínyenc módja is van, mégsem tört meg a látvány. Egyre erősödött bennem az elhatározás, hogy ezektől az emberevőktől mindörökre megszabaduljak.
