Irodalmi Szemle, 1961

1961/2 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

ritve. A lelet világos: itt egy szinte már gyógyíthatatlannak tetsző betegség felijesztő és dermesztő kórtünetével állunk szemben. A lengyelek azóta megtudták, hogy ez nem elírás, lapszus vagy fantázia. Ez, ennyi volt vérben, könnyben, ellenség-dúlásban oly gazdag történelmük leggyászosabb valósága: a német „elsőbbségi igény“ gátlás nélkül halálfiává avatott minden negyedik lengyelt: hullává! A korunkba átplántált és gyilkos porosz rendszerességgel párosult középkori német elsőbbségi jogigény mást nem is eredményezhetett. A zsidók hatmilliós hullatömegét csak a középkori zsidóellenes atrocitások közelítik meg!

Amikor Ossietzkyt, Hitler koncentrációs táborainak béke-Nobeldíjas foglyát, a hozzá beengedett külföldi újságírók megkérdezték, mi a kívánsága, Ossietzky így felelt: „A középkori juszticiával foglalkozó irodalmat szeretném megismerni". Ezzel elmondott mindent. A lényegre tapintva ítélt- azonosított, egyen3. „Valami kimaradt“.

Romain Rolland írja 1915-ös háborús naplójában: „Mivel mindegyik nemzetiségnek megvolt a maga fénykora a középkorban, amikor ő uralkodott és nyomta el a szomszédos nemzetiségeket, mindegyik arra az időre vetíti vissza álmait, s országa »igazságos« határait eszerint akarja helyreállítani.“ Gondoljuk el, mi lenne, ha az álmot, a múltat e népek valójában és programszerűen realizálni akarnák? Gondoljuk el: Bulgária valamikor Belgrád és Szaloniki között terült el, Litvánia déli határa Odesszáig ért, Csehországé Klagenfurtig, Magyarország Nagy Lajos alatt Lengyel- és Olaszországban is érdekelve volt, a spanyol monarchia nem ismert Nyugatot, mert e birodalomban sohse nyugodott le a nap, a török birodalom északi határa a Mátra és Győr volt, Dánia Svédország déli részébe harapott, Anglia Északfranciaországot is jelentette és Napóleon Franciaországa — Európát. Egyedül a német imperializmus az, mely jogigényét ilyen1 álom- ba-veszett múlt-képletekre alapítja. Kari Ham- pe megállapítja, már a középkorban is irrealitást jelentett: „A múlt hagyománya a korai középkorban erősebben határozta meg a jogot és a politikát, mint a jövőbe vetett pillantást."

A középkori birodalmi eszme territoriális eredménye, Európa-primátusa a német hadi célok kiagyalásában mindvégig európai jogigényként kísért. De még ez sem elég. A mohó területigénylés, a határt nem ismerő „élettér" - teória a népvándorlásig nyúl vissza. Mert a népvándorlás elsősorban Európa germán törzsekkel való' elözönlését jelentette, ez áradat legkisebb iszapmaradékát is számontartják és

— számonkérik.

A Jeges-tengertől Afrikáig, Gibraltártól a Volgáig: mindenütt germánok, települések, villámkalandok szórványai és kimúlt birodalmak emlékei. Mindenütt német területi joglített. A középkori igazságtevés a kard jogát és primátusát, a terror, az ököl mindenhatóságát és a skarlátvörös főfigurát — a hóhért

— jelentette, Milánót jelentette: az ellenállás sommás felszámolását, az emberi települések földdel egyenlítését. És ez a „birodalmi eszme", ez a „birodalmi impérium“ lett Hitler „új európai rendjének" az alapja. Ez, ennyi lett a második világháború kirobbantásának és a Lidicék elpusztításának jogigénye.

Milánó és Lidice térben és időben, a német imperializmus egyazonossága által egyenlítve, egyszerre és együtt jelentik a középkori — az akkor még korszerű — és a mai — a már megengedhetetlen — barbarizmus jogigényének európai hatalmi valóságát, veszély-azonosságát. „Európa vigyázz!“, figyelmeztetett idejében Thomas Mann. De Európa csak 1939-ben eszmélt arra, hogy mi történt és hová jutott. Amikor már késő volt.

igény! Mindenütt „átvándorolt országok"! Walter Elze 1940-ben, a Kaiser Wilhelm Ge- sellschaft előtt tartott előadásában használta először ezt az igény kifejezést. A német jogigény ezzel kiterjedt minden „átvándorolt“, minden érintett országra. E viszonylatban szűz föld többé nem létezik! Walter Elze „őstérről", „elődtérről“, „Ahnenraum"-ról beszélt és „arról a csodálatos német démoni vonásról", a németek „titokzatos jelélesztő, éltető képességéről (Belebungsvermögen)“, mely valósággá tud eleveníteni minden voltat, minden múltat. Jogigénnyé és jogcímmé! „És jöjjön el végre az az idő ... amikor a germánságnak a nép- vándorlásban kinyílt gyűrűje, összecsukódik ... hogy így a népvándorlás után végre pontot tehessünk", fohászkodik a Harmadik Birodalom szellemi előfutára, Moeller van Jen Bruck.

így, ilyen módon fészkelődött az agyakba a német hódítás európai birtokigénye. A német: Európa elseje és ura. Miért ? Mert germán és mert mint ilyen érlelődött „birodalmi néppé", „császári népfajjá“, elsővé! Miért? „Mert Németország a népek anyja, mert minden európai népet germán vérpatakok ifjítottak és frissítettek." W. Stapel-nek ez az indokolása lapidáris, de a lapidarikus tiráda, melyet halálos komolyan vesznek és kezelnek. Hitler alatt a Németországon kívüli németek nem véletlenül játszották a trójai faló szerepét, a beavatkozás provokatív lehetőségét és apropóját: Németország határai az elérhető és fellelhető utolsó németig terjedtek. A Dunatéri német jogigény szavai az 1939-es dévényi manifesztáción hangzottak el: „A települések német sejtek és így a német élet támpontjai. De épp ez a szétszóródás ad nekünk lehetőséget arra, hogy az egész életteret elárasszuk német élettel." Ahol pedig nem volt kéznél ilyen település, vagy élő német, oda vissza