Irodalmi Szemle, 1961
1961/2 - Bábi Tibor: Minden nap írjuk a szocializmus történetét
Rimaszombatban, a csöpp gömöri metropolisban találkoztam vele. Ötvenkilencben, októberben szerelt le. Most cukorgyárat épít és házasodni készül. Gombaszögön, a tavalyi CSEMADOK- napon ismerkedett meg választottjával, a dobócai Erzsikével. Azon a CSEMADÖK- napon magam is ott voltam. Lám, így kerülik el egymást az emberek. Ő bizony nem kerülte el Erzsikét. Ügy látszik, éppen őt kereste. Szólt a zene és a rengeteg fiatal mind táncolt. Mért ne táncolt volna éppen ő. Kiszemelte magának a kis Erzsikét, aztán csak meghajolt előtte: — Köböl László vagyok. — Erzsiké. A fiú csinos szőke legény, a lány szem- revaló. Azóta tart ez a szerelem. Köböl László ujján vastag karikagyűrű csillog. Szokatlan még, vagy nagyon tetszik neki, mert gyakran a kezére tekintget, s a gyűrű csak ragyog. Ragyog, ha süt a nap, ragyog akkor is, ha nem süt. Az a gyűrű a szerelem. Egy meghitt és állandósult kapcsolat jelképe. Azért van szüksége a gyűrűre, mert az életben minden olyan változó, forgandó. Kassai diákévek, aztán a katonaság, majd az építkezések. Jöttek, mentek a vonatok. Üj tájak, új városok, új feladatok. A DUSLO-n szerezte első tapasztalatait. Ké- sőb a bučinai fatelep bővítésén dolgozott. A szemébe nézek, mintha bizony ott akarnám megpillantani a Vág partját és a vágparti topolyafákat. Nem emlékszik a Vág partjára, sem a topolyafákra, csak árkológépekre, földgyalukra, emelődarúk- ra, piros frissen rakott falakra. A garami tájak nyomát se látom a szemében. Hej, Bučina! De szép táj az ott arra felé. Közel van Sliačhoz. Ötvenháromban ott és Nagyida között égre ágaskodnak a kohók tornyai, egy nap kézen fogom a fiaimat, végigsétálok velük ezen a tájon, és Krisztián István nem lesz majd közöttünk. Talán egy városszéli temetőben pihen valahol a kanadai Vancouverben. Sacán született, Gombosról házasodott és Nagyidán telepedett meg. Innen kergette világgá a nyomor és visszatérni sem engedte. katonáskodtam Sliačon. Húsvét vasárnapján sűrű nagy füstgomoly tört az égre. Azt hittük az erdő gyulladt ki. A bučinai fatelep égett. Kivezényeltek bennünket tüzet oltani. Sose felejtem el az egyik raktár emeletén rekedt lányok rémült sikoltozását. A tűz már a tetőt ostromolta s bezúdult az emeleti ablakokba. Mi katonák mentettük meg őket. Egy bajtársunk nagyon- nagyon megfizette bátorságát. Mikor a tűz már a formalinsavas tartályokat fenyegette, hogy fel ne robbanjanak, a savat a tűzoltók egy árokba engedték. Bajtársunk félig vakon, gázálarcban, a füsttől fuldokolva belépett az árokba. A ruha szinte lefoszlott róla, a bőre elkékült és megsápadt, mintha hirtelen megfagyott volna. Katonák voltunk és azt hittük, béke van. Akkor tudtuk meg, hogy nagyon alattomos és rejtőző ellenség hadat visel ellenünk. Nem láttuk őt, de láttuk keze munkáját. A bučinai fatelep fölgyújtásának tervét valahol Bécsben koholták ... Sok minden jut eszembe, míg elnézem a fiút. Jó tíz évvel fiatalabb nálam. Az arca, szeme derűs. Megszokta a frissen oltott mész és a cement szagát, a földvályó gépek mély dohogását, az emelő darukat és frissen rakott falak látványát. Micsoda öröm látni, hogy nőnek a falak, hogy ágaskodik az égre a műhelycsarnok betonváza, hogy kúsznak fel a magasba a csigasorra kapcsolt csillék és a daru emelte terhek. Olyan ez, mintha az ember folyvást a jövőbe tekintgetne. Azért olyan derűs ez a fiatal arc és ez a szürke szempár. Ötvenkilenc októberében szerelt le. Építész — most házasodni készül és cukorgyárat épít. Terebestől Kékkőig mindenfelé sínek futnak és országutak kanyarognak. Cukorrépával rakott teherautók és vagonok G ömörben Ostravából a szén s mind a négy égtáj felől jönnek majd az emberek, mert kevés a munkáskéz, de aki itt ver gyökeret, az többé nem kényszerül világgá menni. Viszlay bátyámnak van asszonya, fia, lánya és unokája is. Valahol azt olvastam, hogy a proletárnak egykor nem volt se hazája, se családja. Az öreg Krisztiánnak még most sincs. Ha majd Saca és Szakaly között, Kassa
