Irodalmi Szemle, 1961
1961/2 - Gustáv Bareš: Hajsza
Mégis eljutott Prágába, inkább holtan, mint élve. Kétségbeesetten pillantott penészes, gyűrött ruhájára. Nem szállhat fel a villamosra, összeharapta fogát, s dülöngélve, a házak falába kapaszkodva nekivágott az útnak. Az emberek nevetve néztek utána: jó korán felöntött a garatra! Zika meg sem látta őket — szemére sűrű fátyolt borított a láz. Maga sem* tudta, mennyi ideig tartott ez a keserves keresztút. Végre eljutott Dejvicére, Vera lakására. Eltompult agya éppen hogy tudomásul vette az élet csodálatos és kimondhatatlan örömeit, amelyek után annyira vágyódott: végre levethette a penészes rongyokat, megfürödhe- tett, tiszta fehérneműt húzhatott, megszabadulhatott az átkozott dohszagtól, meleg ételt ehetett és száraz ágyba fekhe- tett. Alig hanyatlott le feje a párnára, az öntudat elhagyta, mintha feneketlen sötét gödörbe zuhanna. Csak annyit tudott még mondani: — Ne hívjatok orvost! A Gestapo sem pihent. K. H. Frank a Petschek palotában kiállítást rendezett a lefoglalt zsákmányból: egymás mellett sorakoztak a sokszorotító és írógépek, rádióadók, nyomtatott és sokszorosított röpcédulák. A náci fejesek egymás után tekintették meg a kiállítást, gyönyörködtek a kommunista párt fölött aratott diadalon. A hivalkodó komédia hátterében pedig megkezdődött az ellenjáték. A Gestapo február elején megkaparintotta a kommunisták titkos leadóját, s azóta — Himmler engedélyével és egyenes utasítására — rádiós kapcsolatot próbált teremteni Moszkvával. Az összekötőknél és üzenetközvetítőknél a letartóztatások során két már rejtjelbe átírt táviratot találtak a CSKP moszkvai vezetősége számára. A Gestapo továbbította őket a címzettnek. Az első távirat utasítást kért, bevonhatja-e a munkába az illegális központi bizottság Jan Černýt, aki önkéntesként harcolt a spanyolországi polgárháborúban és Belgiumon át sikerült titokban visszatérnie Csehországba. A másik üzenet az osztrák kommunista párt működéséről és helyzetéről számolt be. Ez a titkos rádióadó leleplezéséig — mint a Gestapo is beismerte — Közép-Európa legjobban működő Hitler-ellenes illegális adóállomása volt. Az első táviratot a Gestapo már február 8-án elküldte. Február 11-én egy összekötőnél további két táviratot találtak. Az egyikben az iránt érdeklődtek, hogyan lehetné eljuttatni Emanuel Kiima feleségét a Szovjetunióba. Klimáné besszarábiai zsidó nő volt, Eszternek hívták, Morvaországban rejtőzött. Szülőföldje kevéssel előbb lett a Szovjetunió területének része. A férjét a borzalmak éjszakáján tartóztatták le, két nappal később cellájában öngyilkosságot kísérelt meg és a gestapósok agyonlőtték. A nácik később meggyilkolták feleségét is. Február 16-án, az illegális központi bizottság letartóztatása után a Gestaponak sikerült felfognia néhány Moszkvában leadott rejtjeles táviratot. Az egyik üzenet néhány előző utasítást egészített ki azzal kapcsolatban, hogy az elcsatolt úgynevezett Szudéta-vidéken aktivizálják a párt- szervezeteket, tegyenek lépéseket a „Rote Fahne“ kiadására és vizsgálják meg annak lehetőségét, nem sikerülne-e a Szudéta- vidéki pártszervezetre támaszkodva újjászervezni a német kommunista pártot, legalább is a birodalom szomszédos területein. A táviratot Klement Gottwald írta alá s külön hangsúlyozta e feladat fontosságát. A moszkvai pártvezetőség jóváhagyta továbbá Jan Černý beszervezését, s közölte, hogy kérvényezték Klimáné - beutazási engedélyét. Az utolsó táviratban arról volt szó, hogy Viliam Širokýt Szlovákiába küldik, a rejtjeles szöveg azonban a felvétel során érthetetlenné torzult, a Gestaponak sohasem jutott tudomására sem az üzenet értelme, sem a benne szereplő név. A további napokban a Gestapo hiába próbált kapcsolatot teremteni a moszkvai adóállomással. Összesen 61 üzenetet adtak le, az utolsó kísérletet 1941. április 9-én tették. A Gestapo odáig ment, hogy beszámolt a prágai letartóztatásokról, sőt az egyes fogolyfunkcionáriusok nevét is közölte, hogy azt a látszatot keltse, mintha az üzenetek valóban a földalatti kommunista mozgalomtól származnának. A történelem egyik legnagyobb rendőrségi provokációjáról volt szó. Himmlernek „bizonyítékokra“ volt szüksége, hogy indokólhas- Sák a Szovjetunió ellen indított orvtámadást. Erről tanúskodik az a tény is, hogy a prágai Gestapo terjedelmes jelentésben számolt be Himmlernek a CSKP titkos rádió-adójáról és a hullámhosszán folytatott „ellenjátékról“. Később, a Szovjetunió el
