Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Farkasok közt védetten
mizmusa. Az emberi viszonylat megszűnt: a féreglétté taposott ember farkasok, ordasok gyűrűjében találta magát. Bruno Apitz- nak a buchenwaldi koncentrációs táborról szóló regénye — a legnagyobb e nemben — nem véletlen vallja címül összefoglaló lényegét: „Nackt unter Wölfen“ (Meztelenül farkasok között). Meztelenül dideregve — a teljes kiszolgáltatottság állapotában — farkasok között. Es a féreggé sokszorosított emberrabokból mégis feltört és jogát követelte az ember, az emberség. Központi motívum lett: motorikus, elevenítő erő, konfliktust idéző és oldó moralitás. A szocializmus emberségének realitása — a szocialista realizmus — itt erkölcsi valóságként manifesztálódik. Évtizedeken át erkölcsi realizmusként — a humánum valóságaként — sugalltam és tudatosítottam az antifasizmus tényét és lényegét. Ha a humánum erkölcsi kritérium, akkor az antifasizmus csak erkölcsi realizmus lehet. Buchenwald bizonyítja, Apitz bizonyítja: a kommunista a haláltáborokban jelesre vizsgázott, emberségből vizsgázott: a gyerekből vizsgázott, az alapból, a jövőből, a megszakíthatatlan folyamatosságból, a hitelből, a hitelességből. Egy auschwitzi szállítmányból, az egyik Bu- chenwaldba érkező lengyel fogoly kofferjében, egy rábízott, eddig is titokban dugdosott csecsemőt csempész a táborba. A gyerekrejtegetés veszélyt jelent: retorziót, razziákat, melyek végül is a tábor ellenálló-csoportjának felfedezéséhez vezethetnek. A gyerek léte ezernyi ember életét fenyegeti. A gyereket el kell távolítani: a párthatározat ez elemi sztratégiai követelménye mindenki előtt világos, de az is, hogy az eltávolítás, a kicsempészés a gyermek halálát jelenti. Titokban, lélekben, még a határozat-kiadók is a gyermek megtartásán fáradoznak. A gyermek léte életekbe, sorsokba kap: van, akit agyonütnek miatta, ketten a bunkerbe várják a halált, tízet elcipelnek miatta és ezrek állandó veszélyben forognak: Micsoda összegabalyodott zavaros bonyodalom! Micsoda tévutakra szorítja az embert a vadállatok pokla! Minden órában egy mélységbe zuhanhatsz, mindenütt: leskelődő veszély ... Nem, nem így van ... A gyermek köré sokasodó embertömeg nem volt fenyegető, mindent maga alá temető lavina, de háló, mely egyre fonódott és védőn ki- szélesült“. A tábort a gyerekkel és gyerek miatt most már az emberség hálója köti egységbe: „Amióta a gyerek a táborban van, és minél több ember szíve veszi körül, mint egy védősánc ... amióta mindezt látom elvtársak, és amióta nincs SS, aki ezt a sáncot át tudná törni, azóta tudom, hogy talán rossz elvtá; 3 vagyok, de azt is tudom, hogy milyen nagyok vagyunk a mi nagy megalázottságunkba.i . A gyerek léte a tábor gerince lett: becsülete, záloga és reménye: „Nincs többé visszaút! Ezt a tábort mi többé nem hagyhatjuk el, mint foglyok. Ettől az órától kezdve emberek akarunk lenni“. És amikor eljön a fegyveres felkelés, majd a szabadulás órája, az áradó tömeg egymás kezéből kapkodja a gyereket, és a kis emberféreg „dióhéjhoz hasonlón lebegett a hullámzó fejek fölött.“ Chabrol könyve után egy viharzó tenger el nem csittuló hullámain hányódunk. Apitz regénye után a szívekbe, a szívünkbe nyugalom költözött: a teljes bizonyosság tudata. Az emberség primátusának feloldó, mindent egyberántó könyvét Apitz írta meg: a chabrol-i probléma — az élet-halál feletti döntés joga, az egy-ember életjoga — itt pozitív formában teljesedett ki a szocialista humanizmus adek- vációjává. Chabrolnál a kivétel-eset tisztázatlanságában és tisztátlanságában nem tudott excentrikus periféria-helyzetéből feloldón és megoldón kimozdulni. Apitz perem-figurája — a gyerek — azonban központi, mindent mozgató tengellyé lényegülhetett: egy szenvedő közösség halálos mindennapjába, kristályosító csöpként egy kölöncnek indult porszem-élet egységbe foghatott mindent. Itt a gyerekkel az emberség őrződött meg, mely az emberség ígéreteként egyszerre megtartó valósággá nőtt a megalázottak elé. Jelkép és valóság ritkán találkoztak ilyen szervesen egymásból folyón és egymásba oldódón, mint itt és most Apitz regényében. „Szent az ember élete, nincs ennél nagyobb földi kincs“: az ember fenségét, törvénytábla- szerűen, nála szinte szokatlan ünnepélyességgel és pátosszal dekretizála Egon Erwin Kisch. Az emberség emberélettel szemben nem ismer kibúvót, halálba-könnyítő közömbösséget. Az emberi élet nem különc és nem tehertétel. Ha az lenne, akkor igazat kéne bólintanunk a náci gyakorlatra, mely a gyógyíthatatlan betegeket és gyengeelméjűket, társadalmi tehertételként rendszeresen irtotta, és mely meggondolás nélkül használta fel az embert — a táborlakókat — kísérleti patkányként hadi experimentumokra, és injekciózott halálba — tudományos kutatás címén — nőket és gyerekeket! A buchenwaldi kis embercsemetét e gyilkosok elől rejtette, védte és éltette a haláltábor foglyainak emberségi summája. Kell, kellett a bizonyosság! Kell a különbség tudata! A fasisztáknál az embertelenség a valóság maximuma, és az antifasizmus térfelén: a nullára redukált minimális lehetőségből kicsírázó élet: az embervédelmi szolidaritás egészét jelentheti. Kell a bizonyosság: emberek vagyunk! A fronton a sebesültet magával cipeli a bajtársa, még ha menthetetlen is, még ha az a tehertétel minden súlyával halál- ba-rántó kölönc is. A halálrasebesült maga kéri, hogy lőjjék agyon, vessenek véget szenvedéseinek, és mégsem teszi meg senki sem. Kell a bizonyosság! Emberről van szó: a legfőbb kincsről, és ez csak a fasizmusban, az embertelenségben lehet pusztulások és pusztítások hidegen kalkulált milliós számtétele. A fasizmus azért fasizmus, mert nincsenek emberi vonatkozásai. Nincs, nem lehet köze az emberhez, az emberhez méltó élethez. 0
