Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Farkasok közt védetten

rancsnoknak sikerült visszamenekülni, de a másik kettőt a pasassal együtt azonmód felakasztják. Vége.

A párt-álláspont halálosan igazolódott: a két legjobb paritzán fizette meg életéyel „gyengeségét“, az emberséget. De az emberség álláspontját ezzel elintézettnek lehet-e tekinteni ? A „pasas“-nak nincs közvetlen bűne. Egyedül a jelenléte az, mely elítéli. A körülmények szerencsétlen összetalálkozása bűnné avatja puszta létét. De van-e jogunk jelenvalóságot, tehát életet mint lét-bűnt — kioltani? Nem tudom hirtelenében megtalálni a lelőhelyét, lehet, hogy épp az itt említett könyvek valamelyikében olvastam a súlyos maximát: Ha válaszút előtt álsz, mindig a nehezebbet válaszd. Itt a „pasas“ esetében a ‘nehezebbet választani: a megoldást jelenti. De ez a megoldás mindenképpen — a megoldhatatlanság. Mert ki tudná megmutatni, bebizonyítani teljes hitelességgel a válaszutak nehez

ebbjét és így — igazát?! Kinek van igaza, amikor midkét álláspont döntő érvekkel harcolhat? Amikor hol az egyikre, hol a másikra vagyunk kénytelenek igent bólintani? A kommunista Chabrol végigvezette a problémát kegyetlenül és mégis jóságosán. így eny- nyire kiélezetten még senki sem ragadta meg az élet-halál döntés jogát. Chabrol annyira az élére állította témáját, hogy az csak halálos bukfencet vethetett.

Chabrol, a Populista-díj odaítélésekor tartott beszédében Charles-Louis Philippet és az amerikai Erskine Caldwellt vallotta mesterének. Az első a francia, „az utcalányok Krisztusa“, a szegények, a fáradtak, a meghajszoltak szószólójaként, a szegénység, a kreakturális árvaság lehetetlenségig elferdült ficamait, az élet útszéli morzsáit vénlánykamrák örömteleneit és a szürkeség álmodozóit ölelte magához, emberségéhez. A másik, az amerikai, a négerkiszolgáltatottság mindennapját tárja elénk a lincselő kéjgyilkosság perverz klimaxáig. Chabrol és mesterei az életnyomor perifériát, embertelen jelenségeit fedik fel. A „pasas“ azonban mint periferikus jelenség e regényben helyét és célját téveszti. Chabrol a megoldhatatlanságig kiélezett problémát egy perem-eseten mutatja be; kibicsaklott kivételfigurával demonstrál és ez a súlypont-eltolódás itt szigetelőn, sterilizálón visszahat és visszaüt. Az „Éleb és Irodalom“ kritikusa So- lohov „Emberi sorsának" hősét, Szokolovot állítja szembe Chabrol „betegített“ probléma- nyavalygásával. A párhuzam, illetve szembeállítás teljesen elhibázott. Szokolov az olvasó százszázalékos jóváhagyásával fojtja kemény ökleivel a szót az árulóba, és ezzel százak életét menti meg. Az árulóra nincs mentség! Ö az egyetlen féreg, akit el kell és el szabad taposni. Az áruló nem probléma: aki tudatosan közösíti ki magát, az ezzel meg is írta halálos ítéletét. Az ítélet végrehajtásánál csupán egy gátlás adódik: az undor! „Utána annyira rosszul éreztem magam, hogy borzasztóan szerettem volna kezet mosni, mintha nem is embert, hanem valamilyen csúszómászó férget fojtottam volna meg ... Életemben először öltem emberei, mégpedig a mi emberünket.. . Különben hogy is lett volna a mi emberünk? Hiszen ez rosszabb az idegennél — ez áruló“, vallja be undorát és felháborodását Szokolov.

A humánumot a fasizmus avatta keménykötésű militáns valósággá. Thomas Mann 1935- ben azt a humanizmust sugallja, „mely nem ismer gyengeséget gyilkosaival szemben“. Egy évvel később Remenyik Zsigmond szövegezésében ezt olvassuk: „A humanizmus nem mindig engedheti meg magának a könyörüle- tesség fényűzését. .. Vállalnia kell a bicskás humanizmus igazát. Bicskázni szabad, sőt időnként kell is, jó lelkiismerettel és szenvedéllyel, de soha meg nem szűnő megvetéssel a bicskázás ténye iránt“. Chabrol a bicskás humanizmus fonákját ragadta meg és vezette végig irgalmatlan következetességgel. És mikor minden elvégeztetett, semmi sem tisztázódott. Valami azonban mégis. Jean, az ellenlábas, az utolsó pillanatban, kötéllel a nyakán, a hármas akasztófa alatt még odasúg Tho- masnak: „Thomas ... te mégis . . . derék fickó voltál“.

Halálos nyugta: a konfliktus után végül is az emberség tesz pontot. Halállal hitelesít, de életet, jövőt garantál. Az emberség: a jócselekedetek primátusa. Ember és va'ósag maradéktalan találkozása. Chabrol fentidézett beszédében hittételként vallja: „Hiszek a valóság méltóságában, mert hiszek az emberben", és eldöntő írói motívumként a jóságot vállalja: „Végül is a jóság a világ legtermészetesebb dolga ... Az író mindenekelőtt jó ember... A jóságra Charles-Louis Philippe volt a tanítómesterem“. Kettőjük közt egy félszázad áll, és a különbségből adódik a chabroll emberség-realitás kiélezett problémakönyörtelensége: a valóságot méltóvá kell tenni az emberhez, a valóságot emberhez méltón kell vállalni — minden helyzetben és minden körülmények között- Ch. L. Philippe-t még sl strici cinikus embertelensége rázza meg és amikor Bübü elveri Bertét, ez a sebesült őz képzetét idézi fel az íróban. A passzív szemlélet szenvedő szolidaritása itt tenyérbe rejtett arccal tehetetlenkedik. Bübü halhatatlan regényillusztrátora — Frans Masereel — ezt a mozdulatot kiirthatalanul égette be szemünkbe: íme, évtizedek: múltán sem feledtem el.

A brutalitás-sebezte őz: micsoda éteri finomságú pasztellkép világháborús századunk hullahegyes apokaliptikájához képest...“ hullaszürke és sebvörös — fájdalomvörös és éhségsárga — kenyérhéjszürke és börtönfalfe- hér — bosszúvörös és halálfekete ... tüskés dróttal emberhúsvászonra festve!“: sorolja fel az első világháború kórképének színvalóságát Forbáth Imre, a költő. Azóta még falánkabb, még vérengzőbb, még börtönsápítóbb borzalom tört az emberre: a fasizmus dúvaddina-