Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Farkasok közt védetten

Egy éjjel a maquisard-ok rajtaütéssel kiszabadítják a börtönből halálraítélt társaikat. Gyorsan fel a teherautókra és el! A hegyi partizántáborba érve, döbbent meglepetéssel látják, hogy a nagy sietségben, zűrzavarban egy emberrel, egy fogollyal többet hoztak ki a börtönből. Egy ismeretlent. A partizántáborba idegen került: X-tényező, aki kenyérpusztítótól spicliig minden lehet. A „pasas“ gyüge ütődött ember, amolyan falu bolondja, vigyorgó mosolygó, igyekvő háziállat. Ki lehet? Mi lehet? Honnan jött és hogy került börtönbe? És mit csináljanak vele? Használni nem használ, különc, tehertétel, de ártani árthat. Ha elengedik, bárgyú őszinteségében készséggel mutatja meg bárkinek a táborhoz vezető utat. Áruló lehet akaratlanul is. Veszély, akit el kell takarítani az útból: „30 élet függ a hülyeségétől.“ A párt közben kinyomozza a „pasas“ kilétét, és akkor kisül, hogy a jámbor gojhó — kéjgyilkos. A párt kiadja az utasítást: likvidálni. És ezen a ponton indul meg a harc egy ember, egy ilyen ember életéért. A pártutasítással szembeszállók szószólója Thomas, a tanító, Jean Jaurés-re hivatkozik, aki szerint minden emberi lényben, még a legutolsóban is pislákol egy kis láng a lélek mélyén „és hogy ezért lehet és kell rá- fujni, hogy élesztgessük a lélek nagy lángját, nem pedig, hogy eloltsuk“. Thomas a kéjgyilkosságot is mentegetőn magyarázza: ez a szerencsétlen flótás mindenki gúnyja, hahotája és hajszoltja volt. Ha ránevetett a lányokra, azok sikítva rohantak el. Szeretetet, szerelmet, melegséget sose ismert, női testhez sose ért,

rizmus, a háború. Az emberségéből felébredt, felébresztett német csak így válhatott az erkölcsileg elaltatott ember mintaképévé. Mintakatona lett és — kéjgyilkos! „Kéjjel ölt, nemcsak parancsra“: ez a Radnóti-strófa monoton refrénként csap ki a náci gonosztettek megállíthatatlan folyamatosságából. A fasizmus háborúja: a tudatos, a rendszeres emberlikvidálás, aktoraiban idővel tudatos kéjgyilkossággá hasonult: természetellenes, céltalan és terméketlen nihilizmussá. A német fasizmus 12 óra után 5 perccel is csak gyilkolni tudott: a Wehrwolfok a megszállók orra előtt akasztottak és lőttek agyon antifasisztákat, mely elemésztett, felemésztett maga körül mindent és mindenkit: áldozatot és gyilkost egyaránt. Az emberiségi vonatkozások megszűntével, megbénult minden emberi viszonylat. Az antifasizmus ugyanakkor az emberségi viszonylat minden áron való fenntartásán fáradozott. Minden áron: élet és életek feláldozása árán is: az önfeláldozás vállalásával is. Annyira ment ez az igyekezet, hogyha úgy adódott, pardont és gráciát talált még a — kéjgyilkosnak is. Jean — Pierre Chabrol regényéhez értünk: „Egy emberrel több“.

amikor aztán véletlenül benyitott gazdaasz- szonya szobájába, és azt pucéran találta, rárohant, leteperte és a sikítást — ijedten, hogy senki meg ne hallja — beléfojtotta. A pasas bűne a társadalom bűne; tette: a kivetettség szerencsétlen gesztusa. És ezt épp a kommunista nem büntetheti halállal. És nem tehetik főképpen azért, mert „feszélyez őt kivégeznünk . .. Nincs bennünk harag vele szemben“. A pártkiküldött kemény igazságokat mond: a forradalmárnak nincs joga, hogy a balsors akármilyen egyéni megnyilvánulása láttán, engedjen, a kötelessége „vállalni az egyéni szerencsétlenségért is a felelősséget, ha a semmi gyengeséget nem tűrő élethalálharcnak ez a parancsa... Néha úgy járunk el. mint a vadállatok, de nem vagyunk vadállatok ... Ezt a pasast nem mi ítéltük el, de a helyzet“. És most Thomas az, aki magához veszi a revolvert és elindul, hogy „elintézze“ a pasast. De a ravaszt nem bírja elhúzni, a „pasas“ ártatlan mosolya, csetlőbotló igyekvő gyámoltalansága nem engedi és Thomas elkergeti, futni hagyja. Hogy a lövést meghallják a táborban, fegyverét rásüti egy sütkérező gyíkra, de azt is eltéveszti, majd sírhelyet hántol fel és a rögöket visszahányja. De másnap a „pasas“ újra beállít a táborba: éhes. Kisül minden, a „gasas“ azonban — most már rosszat sejtve

— éjszaka megszökik. Thomas hibáját jóvá- teendőn — azonnal nyomába ered, Thomas nyomában — fedezésére, megmentésére — a két főpartizán is útnak ered, és a „pasassal“ együtt mindnyájan belerohannak az épp e környéken cirkáló ellenség karjaiba. A pa2.

nincs vagy-vagy. Az egész helyzet alapvetően hamis. Mindez csak rabulisztika. Nem az én választásom hiányos, hanem az ön egész logikája és minden cselekedete ... Ami a humanitásra tartozik, közlöm Önnel, hogy téved: a humanista is tud választani. Ön, ígéretéhez képest, lesz szíves a gyermek elengedése ügyében intézkedni. Ami pedig a létszám kiegészítését illeti, itt vagyok én“. — Az ezredes hangosan nevetett: — Helyben vagyunk! Szinte tudtam. A humanista egyetlen kiútja! Az önfeláldozás!“.

Az önfeláldozás mint gúnyobjektum! Az emberség véglogikája, mint ördögi számításokba belekalkulált csalétek! Fasizmus, szoldateszka másképp nem láthatja, másképp nem kezelheti. A háború maga az antihumánum. Friedrich Gogarten, a német evangélikus teológus mondotta az első világháborúról: „Ha ennek a háborúnak van valami értelme, akkor az, hogy az embereket felébresztette a humanitásból.“ A humanizmus mint illúzió: a mindenkori Gogartenek így szállítják az alibit és állítják ki a menleveleket a Hitlerek javára és igazolására! A német antihumánum csiramagja és summája mindenképpen a milita-